Keresztutak

Molnár Mária - még mint győri diakonissza 1923-1926

Magyarországtól több tízezer kilométerre, a Csendes-óceán déli részén található Mánusz szigetén fekete márványtábla örökíti meg aranybetűkkel Molnár Mária nevét. A református missziósnővér hatvan évvel ezelőtt, 1943. március 12-én a pápuák földjén egy kegyetlen japán katonai mészárlás áldozata lett.

A törékeny alkatú diakonissza négyéves győri szolgálata után, 1927-ben indult a külmisszióba. A folyók városában néhányan még emlékeznek Mária testvérre – többek között Böröczky Gáborné, Erzsike néni, egyike azoknak az egykori lelkes fiataloknak, akik Győrött jelen voltak Molnár Mária kiküldetés előtti bizonyságtételén.

– A Kossuth utcai vasárnapi iskolában tartott előadást arról, miként hívta el az Úr a misszióba. Az őszinte megnyilatkozás rendkívül nagy hatással volt rám. Egy héttel később, mikor búcsúzott, ismét egybegyűltünk. Akkor egy missziós éneket tanított nekünk. Szép hanggal áldotta meg Isten, még most is itt cseng a fülemben, ahogy énekelte: „Grönland jeges vidéki, gyöngykagylós India, Peru aranyösvényi, a gyászos Afrika. Karját felénk kitárva, könyörgve esdekel, igazság nyomára miért nem vezettek el.” Molnár Mária komolyan vette az elhívást. Győrből a liebenzelli missziói központba, onnan Mánuszra indult, hogy Jézus Krisztus útjára segítse a mánusziakat. Egy alkalommal Molnár Mária egyik munkatársával is találkoztam, akivel üzenni szerettem volna a szigetre, hogy megfogadtam az egykori biztatást: gyűjtöttem gyógynövényeket, és rendületlenül imádkozom. Tina Goebel könnyek között tudatta velem a nővér halálhírét.

Böröczky Gáborné szívéből az elmúlt évtizedekben sem kopott ki a missziós vértanú emléke. Mint ahogy barátnője, Vereczkeyné Csörnyei Erzsébetéből sem, aki Komáromban egy szeretetvendégségen hallotta Molnár Máriát. A missziósnővér szabadságra érkezett haza Mánuszról, és közben a bennszülöttek számára gyógyszerre gyűjtött pénzt. Elmesélte, hogy szerettei mennyire féltették a távoli szolgálattól, az emberevő „vademberektől”, mennyire ellenezték elhatározását. Az emlékezésből kiderült: Molnár Mária komáromi hallgatói előtt is bizonyságot tett arról, hogy „az Úr bízta rá a feladatot, hogy magvető legyen, és hirdesse Isten szeretetét, gyógyítója-tanítója legyen az elmaradottságban, tudatlanságban élő pápuáknak. Hitt abban, hogy aki küldte, segít legyőzni a nehézségeket... Molnár Mária Mánuszon egy iskolát is alapított, az asszonyokat betegápolásra tanította. Önmagáról keveset beszélt, küldetésnek érezte, és megszállottként végezte munkáját. Szinte most is magam előtt látom diakonisszaruhájában, ami még törékenyebbnek láttatta, mint amilyen volt.”

A hetvenhat évvel ezelőtt missziói szolgálatra bocsátott nővérről Takács Istvánné édesanyja emlékeit őrzi, akinek – ahogy mondja – Molnár Mária a „lelki testvére” volt. A gyülekezeti bibliaórákat 1923–24-ben Győrött a család Buda utcai házában tartották, ahol „Mária testvér” – Czeglédy Sándor lelkipásztor mellett – buzgó lélekkel vette ki részét az igehirdetésből és az ifjúsági munkából is.

– Édesanyám testvérem születésekor Mária testvért kérte meg keresztanyának. Ő úgy nyilatkozott, hogy nem vállalhatja, mivel misszióba megy, és egy keresztanyának nemcsak a kereszteléskor, hanem később is van kötelessége. Ezt a messzi távolból nem tudná teljesíteni. Ennek ellenére leveleiből is kiderült: lélekben mindig velünk volt – mesélte Takács Istvánné. – Mikor édesanyám súlyos tüdőgyulladást kapott, Mária testvér mellette állt, és elkísérte a budapesti kezelésekre. Ez még bensőségesebbé tette kapcsolatukat. Amikor 1927-ben misszióba bocsátották, édesanyám nem tudott elmenni Budapestre, mert mindenórás volt velem. Mária testvér egy aláírt diakonisszaképével ajándékozta meg, amit becses családi ereklyeként őriztem, majd a győrszabadhegyi gyülekezetnek ajándékoztam. Úgy gondolom, ott van a legjobb helye.

Molnár Mária nyolc év fáradságos mánuszi szolgálat után – először és utoljára – 1935-ben látogatott haza. Takács Istvánné akkor beteg volt, szomszéduk vigyázott rá, hogy édesanyja találkozhasson a „törékeny termetű” misszósnővérrel.

– Zsúfolásig megtelt a templom, sokan akarták hallani a messziről hozott beszámolót. Édesanyám elmondta, hogy Mária testvér előadás után érdeklődött felőlem, milyen vagyok. Anyai nagyszüleimhez is kimentek Pázmándfalura. Amikor visszatért a szigetre – ahogy szolgálatra bocsátásakor is –, úgy érezte mindenki, mintha egy családtagot engedtek volna el az óceánon túlra. Tudtuk, mit vállalt, és különböző csatornákon a háború kitöréséig folyamatosan hallottunk róla híreket. Utána csak egyházi forrásokból érkezett néha-néha egy rövid beszámoló, így a negyvenháromban bekövetkezett tragikus haláláról is. Molnár Mária szolgálatával, mártíriumával bizonyságot tett arról, hogy élete mindenkor Isten kezében volt. Úgy, ahogy az embernek ebben a világban járni érdemes.

A távoli szigeten vértanúhalált halt Molnár Mária emlékét a győrszabadhegyi református parókia bejáratnál egy táblába vésett ige őrzi: „Aki az Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.”

Gülch Csaba