e-világ

A budahegyvidéki Keresztény Értelmiségi Fórum keretében tartott előadást Balog Zoltán, a Köztársasági Elnöki Hivatal osztályvezetője az EU-csatlakozás kérdéseiről. Az alábbi interjú a fórumbeszélgetés után készült. Rádiós változata március 3-án, a Kossuth adó Evangélikus félóra című műsorában hangzott el.

**– Előadásában hangsúlyozta, hogy EU-csatlakozásunk ügyét „demitologizálni” kell. Hogyan értsük ezt?**

– Mit kezdhet egy hívő ember az EU-csatlakozás kérdésével? Az előadás utáni beszélgetésben is voltak, akik mellette, voltak, akik ellene nyilatkoztak, és ez keresztények között mindig zavart szokott okozni. Ki az „igazibb” keresztény? Szeretném hangsúlyozni, hogy nem az üdvösségünkről döntünk, amikor az Európai Unióba való belépésünkről határozunk. Ne „misztifikáljuk” túl az EU melletti vagy elleni szavazást, mintha itt az életünkről, az egzisztenciánkról, a hitünkről döntenénk. Ez egy racionális lépés, amit meg kell tenni, bár rengeteg az intő, figyelmeztető jel, hogy ez nem lesz „Kánaán”. Komolyan kell informálódni, és felelős döntést kell hozni. Nem lesz rossz keresztény, aki nemet mond, és nem lesz jó keresztény, aki igent mond. Mind a két oldalon lehetnek jó és rossz keresztények. Az embernek a saját józan belátása szerint kell határoznia. Én is meghoztam a magam döntését. Nem eufóriával, nem lelkesedéssel, hanem egyfajta racionalitással azt mondom, hogy még mindig jobb bemenni, mint kint maradni, ezért én igennel fogok szavazni.

**– Az EU-ban ránk váró szellemiségre, lelkiségre nézve sokatmondó a Brandenburgi kapuval kapcsolatban idézett története…**

– A szabadság elnyerése után a németek terveztek a Brandenburgi kapuba egy termet, ahol az emberek magukba szállhatnak, imádkozhatnak, gondolkozhatnak. Végül a bizottság, amely a berendezésért volt felelős, csődöt mondott. Rájöttek ugyanis, hogy nem tudnak olyan szimbólumot elhelyezni a terembe, amely ne bántaná valakinek az érzékenységét. A szomorú végeredmény: a terem üres lett. Ez az eset az európai helyzetet is híven tükrözi: annyira félünk, hogy megsértjük mások érzékenységét, identitását, hogy inkább mindent relativizálunk, és a végén marad a nagy üresség. Ezt azért veszélyes, mert egy ilyen űrt könnyű feltölteni hamisítványokkal, álértékekkel. Az identitás jobb megközelítése lenne, ha egymás mellé tennénk a mélyen gyökerező vonásokat, és ezek egymásra pozitívan hatnának, nem pedig kioltanák egymást.

**– De ez a vákuumhelyzet akár esélyt is adhat a kereszténység számára a krisztusi értékek újbóli felkínálására...**

– Ebből a szempontból is nagyon fontosnak tartom a protestáns hit alaptételeit. A „sola gratiá”-t, amely kimondja, hogy minden kegyelemből van az ember életében. Ebben a posztmodern világban nagyon erős az a gondolat, hogy a világ kegyetlen, hiányzik a megértés, az elfogadás. Holott akkor lesz emberibb a világ, ha lesznek olyanok, akik vállalják a szeretet kockázatát, akik úgy közelítenek a saját és mások életéhez, hogy mindez kegyelemből állhat fenn. Ettől a hálától, ettől a nyitottságtól más lesz a világ. A másik alaptétel a „sola fide”, egyedül hit által. Ez az állítás az ellen tiltakozik, hogy az ember annyit ér, amennyit teljesít. Isten hit által igazít meg minket. Ha felébred bennünk a bizalom, akkor jutunk el teremtettségünk lényegéhez. Nagyon fontos a „sola scriptura” reformátori alaptétele is. Azt jelenti, hogy van objektív mérce, amit az életünk mellé állítunk, és ne fogadjuk el konkrét helyzetekben, hogy így is jó lehet, meg úgy is. A jót jónak, a rosszat rossznak kell mondani, és ehhez nekünk biztos mércénk a Szentírás. Végül a „solus Christus” azt jelenti, hogy életünk megoldása nem dolgokban, hanem egy személyben van, aki számunkra az abszolút igazság a relativitások világában. Az abszolút igazság Krisztus szeretete. A mi kockázatunk az, hogy ebből a hitből kiindulva építsük fel saját világunkat. Ez a világ más lesz, mint az, amelyik bizalmatlanságra, teljesítményre, kegyetlenségre épül.

Gáncs Péter