e-világ

Negyven év óta egy jókora bombával harangozik a szlovákiai Privigyéhez csatolt falu kápolnájának sekrestyése.

A hetvenöt esztendős harangozó harcias hangkeltő eszköze annak köszönhető, hogy amikor a második világháború vége felé a falu fölött elhúzó három német repülő bombákat dobott le a közeli hegy lábánál elnyúló szántóföldre, a felázott, puha talajban egyik sem robbant fel. A helyi fiatalság azután rőzsét hordott a földbe fúródott bombákra, tüzet gyújtott fölöttük, és messziről lesve várta a robbanásokat. A legnagyobb bomba bő két méter hoszszú, félméternyi átmérőjű volt, és amikor felrobbant, a légnyomástól még a hegyoldali fenyők is derékba törtek. Kúp alakú csúcsa azonban épen maradt.

– Éppen a katlanunkba illene – merült fel az egyik suhancban a bomba ötlet, és társaival hazacipelte a súlyos acélkúpot. A „bombabimbó” tényleg jól passzolt az udvari tűzhelybe, amelyet általában disznóvágáskor használtak. Ebben a bombaüstben rotyogott aztán a hurkának való meg a disznótoros kása, ebben melegítették a nagymosáshoz a vizet, és az őszi lekvárfőzések alkalmával is a bombamaradványban rotyogott a szilva.

Történt aztán egyszer, hogy eltörött a kápolna harangja. Leszerelték, de nem tellett új harangra, ám szerencsére valakinek eszébe jutott az üst. A tettet körültekintő hangpróba előzte meg. Rákólintottak egy nagyot a kormos vasra, mely – kitűnő német hadiacél lévén – egészen elfogadható haranghangot adott. A zsűri igent bólintott, mire fület és nyelvet hegesztettek a „bombabimbóra”, és alkonyatkor már azzal kongatták össze a híveket a májusi litániára.

A bomba azóta is harangként szolgál, és egyetlen arra járó idegen sem sejti, hogy harangszó helyett valójában bombaszót hall. Miért is hinné bárki, hiszen a történelem során harang és fegyver viszonya mindig fordított volt: harang sosem készült fegyverből, viszont gyakran öntöttek harangból ágyút. Itt épp ellen-kezőleg alakult. Önteni sem kellett: égi adományként érkezett a harang.

Keszeli Ferenc