A hét témája

Lengyel Anna

Mint mindent, a városát szeretni is a családjában tanulja meg az ember. Családi séták és véget nem érő beszélgetések alapozták meg ezt nálunk, hiszen a legjobban azt szerettem gyerekkoromban, ha a szüleim meséltek. Tátott szájjal és kerekre nyílt szemmel hallgattam, mikor megelevenedett Balassagyarmat múltja, az én szüleim ifjúsága.

Az csak természetes volt, hogy a megyeházáról, a Pénzügyi palotáról, a törvényszékről és a többi középületről sokszor és mindent elmeséltek. Megmutatták a szobrokat, pontosan elmondták, egy-egy épület milyen stílusban épült, ki hol lakott, hol volt a műhelye, üzlete, ügyvédi irodája. Tudtam, melyik volt a Munk-ház, amit egyetlen éjszaka alatt kártyázott el a tulajdonosa, Munk Dezső építész. Ha ez szóba került, akkor sohasem felejtették el megemlíteni a szüleim, hogy ő építette a vágóhidat és a strandot is, amit olimpiai bajnokunk, Hajós Alfréd tervezett.

Még az én gyerekkoromban is a „Ganzli” és a Káros boltba jártunk vagy Ungárékhoz, de Kalmárék üzletét is ismertem, mert a háború előtt ott dolgozott az Édesanyám. Tudtam, hogy a valamikori Nemzeti Szállóban muzsikált Baranyi Dezső Rekett. A hajdani Selmeczy cukrászda elé érve pedig Édesapám mindig elmondta, hogy ott olyan krémest készítettek, amilyet sehol – pedig mindannyian tudtuk, hogy a legjobb krémest Anyu süti.

A Kotulyák-féle bőrkereskedés említésekor mosolyogtam a név hallatán, pedig nem kellett volna, hiszen a szomszédainkat Sulyannak, Sztrehárszkinak, Kalapcának hívták. Azokba az iskolákba jártunk, ahová a szüleink, és abba a templomba, ahová vallása szerint az Édesanyám és a Pauló nagyapám tartozott – az evangélikusba. Édesapám és drága Pauló nagymamám elvitt néha az ő templomukba, a katolikusba is, mert nálunk vallásszabadság volt.

A szüleim nemcsak meséltek szeretett városukról, hanem tettek is érte. Baltik Frigyes síremlékén megrongálódott a nyitott Biblia. Édesapám hazahozta, kikalapálta, rendbe tette, és úgy vitte vissza. Nem mondta ezt soha senkinek rajtunk kívül. A kisebbik temető hatalmas kovácsoltvas kapuján átment egy tank. Az Édesapám hozta helyre, bárki megnézheti, ma is ott van. De hát ő olyan híres iparos volt, hogy messze földről jöttek hozzá oldalkocsit csináltatni. Tagja volt a mestervizsga-bizottságnak, műkovács munkáit féltve őrizzük. Édesanyám postatiszt volt. Nagyon szerették az ügyfelek, a munkatársai. Eredetileg varrónőnek tanult. Gyönyörű ruháiról legendák keringtek, és fényképek tanúskodnak! Szüleim élete Kőműves Kelemenné módjára be van építve a városba. Persze, hogy szeretem Balassagyarmatot. Emlékét őrizték a szüleim, és vigyáztak a jelenére.

Fájt a szívük, amikor a szerb templom csodálatos Pantokrátor-mozaikját kővel ledobálták, lecsúzlizták. Egy maréknyi mozaikot az Édesapám is megmentett, hazahozta, és haláláig őrizte, hátha szükség lesz rá egyszer a helyreállításkor.

A cseh kiverés első emléktábláját a nagyapám, idősebb Lengyel Károly készítette, ezt sajnos a háborúban felrobbantották a vasúttal együtt. De nagyapám formázta a hét vezér szobrát is a Szabadság út és Nádor utca sarkán lévő házra, ami valamikor a Vitézi Szék háza volt, az én gyerekkoromban pedig Szimán doktor úrék laktak ott.

Balassagyarmat szeretetét tanultam az iskolában a tanáraimtól és az egyházban lelkészeimtől is. Micsoda kegyelem, hogy azokkal együtt méltatták szerény személyemet is e kitüntetésre, akik az én életem alakításában döntő szerepet játszottak! D. Szabó József püspök úr lelki és szellemi mentorom, életem egyik alakítója. Szegényebb minden ember, aki Őt nem ismerte. Senki sem tudott úgy prédikálni, hittanórán, konfirmációs foglalkozáson, bibliaórán vagy vasárnapi iskolában a hit dolgairól beszélni, ahogyan Szabó püspök úr. „Szerelméről”, Madách Imréről ne is beszéljek. Ráadásul a gyermekünket is ő keresztelte.

Dr. Kalas Gézáné napközis tanárnőm volt. Az egyik legkiválóbb pedagógus, akit ismerek. Nála minden gyerek ebédelt és uzsonnázott, megtanulta a leckét az uzsonnáig, a szabadidőben pedig kézimunkázott, társasjátékozott és olvasott. Láttamozta a leckéinket, eljött értünk az iskolába, minden gyerek kezet mosott étkezés előtt, tanulás előtt kivitt a szabad levegőre, és úgy mentünk haza öt óra körül, hogy otthonra csak a játék maradt. Később, amikor már én is tanítottam, sőt a fiam is járt rövid ideig napközibe, döbbenten tapasztaltam, hogy a pedagógia rokkantjai vannak a gyerekekkel, és a napközi nem több gyermekmegőrzőnél. Olyankor mindig eszembe jutott Kalas tanárnő és az ő szeretetteljes munkája.

A Honismereti Kör kiadványairól számos riportot készítettem. Múlhatatlan érdemeik vannak városunk történelmének megismertetésében. Ahol a Honismereti Kör ilyen színvonalon működik, ott nagy baj nem lehet.

A szüleim már nincsenek velünk – elmentek minden földi halandó útján. A balassagyarmati temetőben nyugszanak. Az Édesanyámat Garami Lajos esperes úr búcsúztatta.

Az életem minden mozzanata összefügg a várossal, mindenhez van közöm, ami Gyarmattal kapcsolatos. Megőriztem, amit innen kaptam. Balassagyarmat az én városom is. Az pedig külön öröm számomra, hogy a város önkormányzatának képviselő-testülete személyemet erre a díjra érdemesítette – ilyen rangos társaságban, akikre én csak felnézni tudok.

Lengyel Anna