Egyházunk egy-két hete

Tizennégy éve kapta vissza egyházunk első iskoláját, a Fasort, azóta az egyház oktatási munkája hatalmas fává terebélyesedett. Ennek a feladatnak sajátos része az iskolai hitoktatás. Minden más tárgynál egyértelmű volt az elvárásrendszer, kész tankönyvek, tantervek álltak és állnak rendelkezésre, ám az iskolai hitoktatás terén hatalmas űrrel kellett szembenézni…

Az első időkben az iskolákban munkát vállaló lelkészek, hitoktatók bizonyos szempontból „partizánmunkát” végeztek: lelkesen, de saját szakállukra, összeollózott anyaggal a kezükben látták el – gyakran igen magas szinten – munkájukat. Csakhogy a kezdeti „úttörő” jellegű tevékenység át kellett, hogy adja a helyét egy átgondolt, egységes rendszernek: azért, hogy a hittan „emancipálódjék”, és otthonra leljen az iskolai oktatási rendszerben. Elindult egy folyamat: az egyes évfolyamok számára hittantantervek és ezekre épülő tankönyvek jelentek, illetve jelennek meg.

Ennek a munkának a motorja a Katechetikai Bizottság, mely ezúttal nagy fába vágta a fejszéjét: a más tantárgyakat tanító kollégákhoz hasonlóan a hittantanároknak is szakmai továbbképzést tartott, melynek március 6–8-ig a soproni evangélikus vendégház adott otthont. Jómagam csak résztvevőként voltam jelen ezen a konferencián, a szervezés Sólyom Anikó és Solymár Mónika feladata volt.

A legnagyobb élmény az volt számomra, hogy újra egyértelművé vált: a hittan, noha sajátos logikája van, lehet ugyanolyan súlyú és tartalmában ugyanolyan mélységű tantárgy, mint a többi, hiszen irodalma van, illetve tudományos kérdésekkel foglalkozik. Nem törvényszerű, hogy a hittanóra a „parkolás ideje” legyen két „igazi” óra között. Előadóink, Béres Tamás és Csepregi András nagyon komolyan vették ezt a sajátosságot. Az alapkérdésre – a dogmatika és az etika oktatása a 8. és a 12. évfolyamon – olyan alapossággal válaszoltak, hogy mindenki érezhette, valódi tudományról van szó. Béres Tamás elméleti alapvetése után három konkrét témát jártunk körül: a Krisztusról szóló tanítást, a rasszizmus és a szenvedés kérdését. Dr. Bodó Sára, a debreceni református teológia tanára pedig videofelvételek segítségével a gyakorlati-didaktikai kérdésekre irányította a figyelmünket.

Természetesen sajátos tantárgyról van szó, hiszen az oktatás és nevelés kettős célja ugyan minden tantárgynál jelen kellene, hogy legyen, de a hittannál ez utóbbi kihagyhatatlan. Másként fogalmazva: ha egy gyerek nem szeret egy tantárgyat, de azért megtanulja az adatokat, akkor az az óra elérte a célját. De ha egy diákot nem érint meg személyesen semmi abból, ami a hittanórán elhangzik, ha 4-6-8 évet elüldögél hittanórán anélkül, hogy egyetlenegy kételye vagy felismerése lenne, akkor kérdésessé válik a hitoktatás sikere. A hittannak mint tantárgynak ebben rejlik az egyedisége: az átadott anyag csak a személyiségben feloldódva válik érvényessé. Különösen igaz ez azokra a témákra, amelyek a hétvége középpontjában álltak: talán akad olyan ifjú, akit nem köt le az ókeresztény gondolkodók története, de a „miért létezik szenvedés?” kérdése számára is megkerülhetetlen.

Ám igaz ez nemcsak a diákra, hanem a tanárra is – és ehhez kapcsolódik a második legnagyobb élményem. Szembe kell néznünk saját erőnkkel és erőtlenségünkkel, őszintének kell lennünk, amikor a diákok elé úgy állunk, hogy kész, egzakt válaszaink nincsenek. Csak pár lépéssel járunk előttük egy úton, amin őket is vezetni szeretnénk. Ezért lehetett, hogy a kávészüneti és az esti magánbeszélgetések részeivé váltak a tartalmi munkának: amikor magunkról számoltunk be, gyakorlatilag akkor is hivatásunkról, feladatunkról vallottunk. Személyiség és szakma, lelkiség és tudományosság szorosan összekapcsolódik a tanári létben, még inkább a hittantanárok esetében. Ezt az egységet élhette át az a 25-30 hittanár, aki jelen volt a soproni továbbképzésen.

Hegedűs Attila