Keresztutak

"A testvérek közül kik vettek már részt ilyen alkalmon?" – tettem fel kicsit rutinszerűen az elmúlt hét péntekén a kérdést, s igencsak meglepődtem, amikor a résztvevők majd négyötöde felemelte a kezét, hogy ő bizony most találkozik életében először a nők világimanapi mozgalmával. Az újpesti Szent János Apostol Katolikus Iskola dísztermében megjelent vendégek döntő többsége a római egyházhoz tartozott, igaz, szép számmal érkeztek protestánsok is. Valamennyien a Magyar Asszonyok Ezredévi Szövetségének meghívására jöttek el a főváros egész területéről. Így vált igazi kihívássá e szervezet és az evangélikus Női Miszszió számára a feladat, hogy az imanapi mozgalommal megismertesse a jelenlévőket, és azt igazán vonzóvá tegye a számukra...

Az alkalom itt is – mint ugyanezen a napon az ország számos pontján – Libanon bemutatásával kezdődött, majd az ott élő asszonyok által készített liturgiát olvasták fel a szolgálattevők. Bár a libanoni testvérek vallomásai, imádságai a Szentlélek Isten békét teremtő erejére irányították a figyelmet, mégis ott, az iskolai díszteremben elsősorban egy másik szó jelentett bátorítást a résztvevőknek.

Juhász Emília református lelkésznő a hasznosság szó köré építette fel prédikációját. Igehirdetésének alapjául Jakab apostol levelének egy részletét választotta, Károli Gáspár fordítása szerint: „Mert igen hasznos az igazaknak buzgóságos könyörgése.” (5,16) Sokszor nem is tudjuk, hogy miért kell imádkoznunk – kezdte szavait –, nem tudjuk, mire van szüksége a másiknak. Könyörgünk Libanonért, a békességért, de egyedül Isten tudja azt, hogy valójában mi a fontos az ott élőknek. Az ige egy dologról biztosít bennünket. Arról, hogy az imádkozás hasznos. Hatása van, hiszen az Úristen meghallgat minket, s a másiknak azt adja könyörgésünk nyomán, ami annak valóban a javát szolgálja. Ezáltal mi is a jó munkálásának eszközeivé válhatunk ebben a világban! Az imádság azonban azért is hasznos, mert miközben másokért könyörgünk, mi magunk is erősödünk, épülünk. Hiszen az élő Úrral beszélünk, Ővele találkozunk az értelemnek felfoghatatlan, de a hit számára mégis megragadható módon.

Ez történt ezen a napon is ott, a katolikus iskola dísztermében. Miközben Libanonért imádkoztunk, átéltük Isten közelségét, és tudtuk, hogy könyörgésünk nem hiábavaló, sőt hasznos. „Találkozunk újra itt, 2004 első márciusi péntekén?” – kérdeztem az alkalom végén. Megkönnyebbülésemre mindenki igennel felelt. De aztán egyre többen kezdték mondani: „Még jobb lenne, ha jövőre a saját kerületünk gyülekezeteivel rendeznénk meg.”

A női imanapi mozgalom Budapesten – reménység szerint – így terjed…

B. Pintér Márta