Evangélikusok

Az asztalon fekvő, rongyossá olvasott Biblia jelzi, hogy keresztény otthonba lépünk be, amikor a felpéci gyülekezet aktív tagját, Eckstein Lajosnét látogatjuk meg. Jolán néni látva, hogy pillantásunk a megviselt Szentírásra téved, mintegy mentegetőzve azonnal közli, hogy már vásárolt egy új Bibliát, amiből az Útmutató szerint olvassa a kijelölt igeszakaszokat. A rendszeresen forgatott Biblia és a konferenciák sokaságán való részvétel segítette Jolán nénit abban, hogy olyan élő és mély hittel élje életét, amely mindig átsegíti őt életútjának krízisein, és ami képessé teszi őt arra, hogy a nehéz helyzetekben se panaszkodjon, hanem inkább ő adjon másoknak erőt és reményt. Így tudott a felpéci egyházközségben is olyan gyülekezeti taggá válni, aki szinte nélkülözhetetlen segítője a lelkésznek.

– Itt születtem Felpécen, szüleim gazdálkodtak – kezdte Eckstein Lajosné. – Első szép emlékem a konfirmáció volt. Tizenhatan mondtuk el abban az évben a konfirmációi fogadalmat dr. Győrffy Béla akkori lelkész és a nagyszámú gyülekezet jelenlétében. Ehhez az első ifjúkori élményemhez kapcsolódnak azok a nyarak is, amelyeket Győrffy nagytiszteletű úr hívására a gyülekezetben szolgálatot vállaló egykori kőszegi diakonissza, Pónya Emília töltött velünk. Mi csak Mili néninek hívtuk őt. Esténként összegyűjtött bennünket, a gyülekezet fiataljait. Együtt énekeltünk, Bibliát olvastunk, sőt még színdarabokat is betanultunk. Mili néni szolgálatát nagyban segítette Magyar István, akkori kántortanítónk, akit nagyszerű hangja miatt mindnyájan szerettünk. Ilyen előzmények után aztán nem csoda, hogy amikor konferenciákra hívtak bennünket Révfülöpre, Pápára, Sopronba, örömmel és nyitott szívvel vettünk részt ezeken az alkalmakon. E konferenciák hozták el abban az időben az ébredést egyházunkban és az én személyes életemben is.

*– Hitének elmélyülésében, ha jól tudom, komoly szerepet játszott a sajókazai népfőiskolán eltöltött időszak.*

– Ez pontosan így van. 1947 nyarán érkeztem meg Sajókazára, egy Tényőről származó társammal együtt. Akkor 17 éves leány voltam. A népfőiskola lelki vezetője Hegedűs Ilonka volt, aki később Viczián Dezső felesége lett. Ilonka néni egy nagyon agilis, szívvel-lélekkel szolgálatban álló asszony volt, aki – bár a hatalom mindent megtett, hogy ellehetetlenítse a népfőiskolát – tartalmas programokat szervezett nekünk. Történelem- és magyartanárokat hívott az intézménybe, de megtanultunk szőni, fonni is. A munka sem volt idegen tőlünk, kapáltunk, földet műveltünk. Reggelente áhítatokat tartottunk, és sokat beszélgettünk az igéről. Amikor egyik éjjel helybéli pártaktivisták ránk törtek, Ilonka néni belátta, hogy Sajókazáról el kell mennünk. Így a népfőiskolát Sopronban fejeztük be. Ez az egy év – amiből ráadásul egy hónapot édesanyám betegsége miatt itthon töltöttem – szilárdította meg hitemet.

*– Gyülekezeti, templomos élete miatt később is számos hátránya adódott.*

– Egészen pontosan akkor, amikor 1952-ben egy közeli faluba mentem dolgozni. Önéletrajzomba beleírtam, hogy vallásomat gyakorlom. Volt a munkahelyemen egy nagy pártember, aki nem titkolta: nem nézi jó szemmel azt, hogy én templomba járok. Addig nem nyugodott, amíg el nem érte, hogy felmondjanak nekem. Kevesebb mint egyéves munkaviszony után, éppen fizetésemelés előtt bocsátottak el. Ezután férjemmel gazdál- kodni kezdtünk, és a termelőszövetkezetben dolgoztunk.

*– Férjével hogyan és mikor ismerkedett meg?*

– 1955-ben házasodtunk össze. Férjem húsz évvel volt idősebb nálam, és özvegyemberként egy fiúgyermeket nevelt. Először nagyon féltem ettől a házasságtól, és egyik este, amikor tépelődve a döntést akartam meghozni, kikerestem az Útmutató szerint aznapra rendelt igét Sámuel könyvéből. Ezt olvastam: „És mondta Nátán a királynak: Eredj, s ha valami a te szívedben van, vidd véghez, mert az Úr veled van.” Ezt az igét Istentől kapott bátorító üzenetnek tekintettem, és ezután már könnyű volt döntenem. Mint kiderült, helyesen tettem. Isten nagyon jó embert adott nekem, akit harminckét évi házasság után, 78 éves korában hívott el ebből a világból. Esketési igénk Józs 24,15 volt: „Én és az én házam népe az Urat szolgáljuk”. Férjem egyébként haláláig a gyülekezet pénztárosa volt. Házasságunkból egy leányunk született. Hála Istennek elmondhatom, hogy a gyermekek sem szakadtak el az Istentől. Fiunk itt, Felpécen presbiter. Menyem, illetve három unokám is lelkes gyülekezeti tag. Budapesten élő lányom, ottani négy unokámmal egyetemben szintén hívő, vallását gyakorló családba került.

– Hogyan telnek ma napjai?

– Hála Istennek még bírom erővel, mozgékony vagyok. Úgy érzem, szükség van a munkámra itthon: a ház körül, a kertben és a szőlőben. A gyülekezetben is szeretek tevékenykedni, és örülök, ha a templomba mehetek. Sajnálom azokat, akik ezt az örömöt nem érzik. Sokat veszítenek. Nagy boldogság, hogy lelkészünknek, Bogdányi Máriának gyermeke született, és mivel közel lakom a parókiához, sokszor van alkalmam arra, hogy a kicsire vigyázzak. Addig jó, amíg az Úristen olyan feladatokat ad, amivel hasznossá tudom magamat tenni.

Kiss Miklós