A vasárnap igéje

Böjt 3. vasárnapja (Oculi)

Oculi – a szemek vasárnapja a böjti időszak vasárnapjainak sorában. Látvány pedig bőven akad körülöttünk. Sokan versengenek azért, hogy figyelmünket rájuk pazaroljuk. A böjti csendesség jó alkalom arra, hogy megfáradt tekintetünket az Isten szeretetének igazán hiteles szemléltetőjére, Isten Bárányára irányítsuk. Őrá és nem a fejünk fölé magasodó, megoldhatatlannak tűnő gondokra, bajokra, elesettségünkre, bűneink terhére és az azokkal szembeni tehetetlenségünkre, hanem a mindezeket elhordozó Úrra. Isten Bárányára, aki elveszi a világ bűnét, magára veszi erőtlenségünket.

Valószínű, hogy az ember nem a 21. század elején vált fogékonnyá a látványosságokra, a különféle valóságshow-kra. Az igéből tudjuk, hogy sokan voltak kíváncsiak a meglehetősen különc módon élő, teveszőr ruhát viselő, sáskával és erdei mézzel táplálkozó Keresztelő Jánosra. Tömegével vonultak a pusztába, hogy láthassák őt. Az embereket az sem riasztotta el, hogy János igen keményen ostorozta őket, és ítélettel fenyegetett. Számosan követték is őt.

Nem tudjuk, hányan – bizonyára az egyszerűen csak a szenzációt keresőknél jóval kevesebben –, de akadtak olyanok is, akik megértették János igehirdetésének üzenetét: hogy nem ő a fontos, hanem az, aki utána érkezik. Ő csak az utat készíti. Nincs semmi keserűség János szavaiban, hanem a tiszta öröm csendül ki belőlük, amikor tanítványai közül néhányan „beárulják” nála Jézust, mondván, hogy őt immár többen követik. János így felel: „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem”(Jn 3,30). A Jézusra mutató élet legnagyobb öröme, ha emberi szívek nyílnak meg Jézus, az Isten Báránya előtt. Nála fontosabbá, nagyobbá senki és semmi nem válhat az életben.

Igénkben két tanítványt látunk, akik János bizonyságtételének hatására Jézus nyomába szegődnek. Megérintette őket az igehirdetés. Először talán őket is csak a kíváncsiság hajtja. De Jézust nem lehet csak úgy távolról figyelgetni; külső szemlélőként, őt magát igazán fel nem vállalva követni. Nem lehet életét a tv képernyőjének biztonságos távolságából „kukkolni”, suttyomban utána osonni; a végsőkig fenntartva a menekülés útját iránta el nem köteleződni.

Jézus felteszi a kérdést: „Mit kerestek?” Eljön az idő, amikor nem lehet kibújni a válaszadás alól, színt kell vallani: Hozzá akarok tartozni? Fontos-e nekem annyira, hogy hajlandó legyek bemenni Hozzá? Szánok-e Rá időt napom olyanynyira értékesnek vélt perceiből? Van-e bennem éhség arra, hogy Őt hallgassam? Mesterem-e, akinek a szavára figyelek, vezetését, útmutatását követem? A böjt nagyszerű lehetőség arra, hogy minél inkább kirekesszük napjainkból mindazt, ami elvonja figyelmünket az Úr Jézusról, és meghalljuk, ha bennünket is megszólít. Tekintete nem siklik el életünk nehézségei fölött. Ő számunkra is az új élet lehetősége, a békesség forrása.

Tudjuk az igéből, hogy az ilyen mély megérintettség, az, ha életünket odaszánjuk Istennek, nem marad következmény nélkül. A követőkből követek lesznek. András alig várja, hogy elmondhassa testvérének, Simonnak, hogy megtalálta a Messiást.

Legyenek áldottak Isten követei az életünkben, akik – maguk is az Úrra nézve – tekintetünket az Úr Jézusra irányították! Boldogok a szolgák, akiknek megadatik, hogy másokat Jézushoz vezessenek. Naponként elcsendesedve, magunkat újra odaszánva legyünk mi is az Ő útjának készítői mások életében!

Imádkozzunk!

Urunk, Jézus, Isten Báránya!

Köszönjük szeretetteljes figyelmedet, amellyel életünket kíséred! Hálát adunk Neked, hogy nem engedsz bennünket elkallódni, sodródni, hanem személyesen hozzánk szólsz, megszólítasz. Áldd meg minden napunkat, hogy egy se múljék el anélkül, hogy Veled találkoznánk. Tégy bennünket követeiddé, akik Rád figyelnek, és másokat is Hozzád vezetnek! Ámen.

Győri Péter Benjámin