Egyházunk egy-két hete

Mítosz és valóság – ezzel a címmel hívta az érdeklődőket a csillaghegyi gyülekezet márciusi összegyülekezési napjára, melynek középpontjában a közelmúlt értelmezésére született (egyház)történeti kísérletek sajátos vizsgálata állt.

Dénes Iván Zoltán történész, a 19–20. századi magyar történelem jeles kutatója, hazai és külföldi egyetemek előadója bevezető előadásában a kialakítandó nyilvános diskurzus fontosságáról szólt. „A szükséges nyilvánosság híján a magánéletbe szorul vissza a kiszolgáltatottság élményéből származó rengeteg feldolgozatlan sértettség, indulat és agresszió, hogy vagy másokat pusztító módon bukkanjon ismét fel (...), vagy önpusztító cselekedeteket, illetve áltevékenységeket gerjesszen” – idézte idevágó tanulmányát. Beszélt azokról a csapdákról, amelyekbe a magyar politikai gyakorlat mintegy történelmi hagyományként időről időre belekényszeríti az embert, látszatellentétek – haza és haladás, nemzet és emberiség, hagyomány és fejlődés – hamis választása elé állítva őt. A hivatalosság szabta közbeszéd egyetlen alternatívájának a szabad és szabadon szóló-gondolkodó „referenciacsoportok” megteremtése tűnik. „Ha a túlnyomó többség valóban birtokba veszi a közösséget, a közösség kohéziója és tagjainak emberi méltósága között kölcsönhatás alakul ki: minél inkább biztosítja a demokráciában élő közösség tagjai számára személyiségük közvetlen és közvetett kibontakoztatását, annál inkább legitimálja magát a közösség.”

Nem mítosz és valóság, hanem mítosz és ellenmítosz áll szemben egymással – ezzel a meghökkentő, a beszélgetés címével polemizáló kijelentéssel kezdte mondandóját a másik előadó, Csepregi András lelkész-teológus, a nyíregyházi főiskola tanára. A leleplezett „rossz mítosz” ellenpontjaként „jó mítosz”-t rajzoló Bibó István munkásságát megidézve vázolta fel egy olyan tudós-politikus alakját, aki nem volt rest akár önkritikus módon szembenézni a maga kora, társadalma, történelme adta nagyon súlyos kérdésekkel. Az az attitűd, amely személyiségét és tudósi módszerét egyaránt meghatározta, eleve kizárja, hogy életútja és életműve tárgyává válhassék a mítoszteremtő szándéknak, „az eszményítő és önigazoló visszaemlékezésnek”. A kifejezést Dénes Iván Zoltán használta „Egy mítosz születése” című esszéjében, s az ilyen megközelítésmódot azokban véli fölfedezni, akik a maguk és a megidézett tevékenysége között folytonosságot látnak. A mitológiateremtés kettős meghatározottsága rajzolódott ki az előadásokat követő beszélgetésből: az eszményítő-önigazoló visszaemlékezésekre alkalmas személyiség mellett mítoszra vágyó közösség kell a mítosz születéséhez. Bibó István nem – vagy másképp: nem Bibó István – vált a csoportmitológiák alakjává.

A ritka szellemi csemegét jelentő délutáni beszélgetés az összegyülekezés napjának már hagyományossá vált keretébe illeszkedett. A délelőtti úrvacsorai istentiszteleten Szebik Imre püspök prédikációja hangzott el, mely szokatlan „interaktív” megoldásával – az igehirdetésbe épülő, belső csöndet teremtő korálokkal – valóban nyitánya lehetett a napnak. Most is közös asztal mellé telepedett aztán szlovák származású evangélikus és tudós zsidó, Békásmegyer paneljében lakó munkás és a város túlsó végéből érkező értelmiségi, öregember és kisiskolás. Mindannyian otthon voltak. Az oltár körül és az asztal mellett megteremtődött közösség folytatódott a délutánt lezáró rövid hangversenyen és a vecsernyén is. Fülep Márk fuvolán és Pál Diana zongorán játszott a 20. század klasszikusaiból és kortárs zenét, Dohnányit és Kodályt, Jeney Zoltánt és a nagyközönség számára szinte ismeretlen, erdélyi származású Oláh Tibor különleges hanghatásokra építő, a fuvola lehetőségeinek határait próbálgató kísérleti művét.

A vecsernyén Csepregi András prédikált, újra felidézve előadása egyik súlyos gondolatát: éltető és gyilkos mítoszok között élünk. Személyes felelősségünk, melyiket választjuk.

A békási Hét Hárs tudósítása

Regionális hozzárendelés: Csillaghegyi Evangélikus Egyházközség