Napról napra

„Áldott, aki az Úr nevében jön.” Zsolt 118,26 (Mt 23,39; Jn 12,20–26; 2Kor 1,3–7; Zsolt 84) „Földre jött, hogy szeressen, szeretett, hogy szeressünk, meghalt, hogy éljünk!” Mert Jézus Krisztus nem nyugodott bele abba, hogy az ember kínlódik nélküle, és nem tekintette kegynek, hogy elhagyta a menny dicsőségét, és egy istállóban megszületve elindult azon az úton, amely a Golgota keresztjéhez vezetett. Áldott, mert az Úr nevében jön, Isten Fiaként, szabadítóként. Meg lehet-e szokni azt, hogy Ő ma is jön, és keres minket, hogy életünk tartalommal teljen meg?!

Jézus mondja: „Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért.” Jn 10,11 (Mik 5,3; 5Móz 8,2–10; 1Sám 25,18–42 ) Mi olyan nehezen tudunk áldozatot hozni! Manapság mielőtt még bármit is megtennénk, feltesszük a kérdést: „mi hasznom nekem ebből?”. Urunk azonban tudatosan vállalja küldetését. Minden területre kiterjedő, életformáló áldozata „megtérül”, még ha emberi szemmel sokszor nem is vesszük észre azt. Kövessük mi is jó Pásztorunkat! Ahogyan egy angol ének mondja: „Ha Te vagy a Pásztor, én szeretnék lenni a bárány, aki követ.”

„Tudd meg, és lásd meg: milyen gonosz és keserves dolog, hogy elhagytad Istenedet, az Urat, és hogy nem félsz engem!” Jer 2,19 (Lk 18,22–23; Jób 9,14–23.32–35; 1Sám 27,1–28,2) Nem fenyegetés ez, pusztán figyelmeztetés arról, hogy milyen nagy fájdalom, ha Isten nélkül élünk. Ha soha nem tesszük fel a kérdést: „Uram, mit szólsz ehhez?”, hanem a magunk feje után megyünk. Keserves dolog, ha összecsapnak a fejünk fölött a hullámok, és szembesülünk azzal, hogy mi már nem tudjuk kibogozni a szálakat; bármit teszünk, csak egyre rosszabb lesz... De Isten szól, türelemmel: „Neked csupán a szekered megtolásáig volt rám szükséged. De én többet akarok: hogy része legyek az életednek.”

Pál írja: „Nem a törvény hallgatói igazak Isten előtt, hanem a törvény megtartói fognak megigazíttatni.” Róm 2,13 (Hós 8,12; Jn 15,9–17; 1Sám 28,3–25) Úgy is mondhatnánk: nem az megy be a mennyek országába, aki azt mondja, Uram, Uram, hanem aki cselekszi a mennyei Atya akaratát. Talán mi is tapasztaljuk: a Szentírás olvasásakor éppen az okozza a legtöbb fejtörést számunkra, amit megértünk, hiszen azt életre is kell váltanunk. Egyik barátom szokta mondani: kétféleképp lehet megtanulni Isten igéjét – egyrészt ésszel, másrészt pedig szívvel. Ha így cselekszünk, az utolsó napon a Mester előtt állva olyan jó lesz hallani: „Igaznak fogadlak el Jézusért”.

Jézus mondta: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták.” Mt 22,37–40 (5Móz 5,32; 2Kor 4,11–18; 1Sám 30,1–31) Milyen különös, hogy a Fiát ártatlanul halálba küldő Istennek szüksége van a mi hűtlen, botladozó emberi szeretetünkre. Azaz sokkal inkább nekünk van szükségünk arra, hogy szeressük a Teremtő Istent, akié minden hatalom mennyen és földön, és akinek változatlan a szeretete irántunk. Jézus közelhozza a parancsolat második részét, mikor arra utal, hogy az ember valójában önmagát szereti a legjobban. Ennél nem jobban, nem is kevésbé, „csak” úgy, mint önmagunkat kell szeretnünk a felebarátunkat. Ez a kiindulópontja mindennek. Az egészséges szeretet hatalmas fegyver...

Krisztus mondja: „Még ha ítélkezem is, igaz az én ítéletem, mert nem egyedül vagyok, hanem én és az Atya, aki elküldött engem.” Jn 8,16 (1Kir 19,18; Jn 10,17–26; 1Sám 31,1–13) Az emberi ítélkezés okozza a legnagyobb sebeket. „Ki ő, milyen alapon, hogy meri?” – mondjuk egymásra, és halljuk egymástól sokszor. Ha valakinek joga van megálljt parancsolni, akkor az egyedül Jézus. S biztosak lehetünk abban, hogy ez soha nem öncélú, s nem is földi síkon mozog, hanem mögötte az Atya gondviselése és szándéka áll. Mi, emberek, szeretjük összezavarni a dolgokat, sokkal inkább elítéljük a társainkat, ahelyett hogy megítélnénk cselekedeteiket. Urunk ítélete nemcsak jogos, de igazságos is, és védi a vele való kapcsolatunkat, hogy ne veszítsük el a nekünk szánt örök részt.

„Ti, Istent keresők, éledjen szívetek!” Zsolt 69,33 (ApCsel 16,14; Jn 14,15–21; 2Sám 1,17–27) Fásultak vagyunk, nem keressük a testi-lelki felfrissülést, még ha az igényünk meg is van rá. Nehéz az első mozdulat, az első lépés. Megszokottá válik az istentisztelet, a csendesség. Olykor nem árt szakítani a „mindig így szokott lenni” gyakorlatával – ami természetesen nem azt jelenti, hogy fel kellene rúgni minden eddigit, csak barátkozni azzal, hogy másként is lehet Istent dicsérni. Persze sokszor nem a hagyományokkal van a baj, hanem velünk. Jézus hányféle szívvel, kimondott vagy kimondatlan istenkereséssel találkozott, és a hozzá fordulók mégis mindig eljutottak a lényeghez, Istenhez. Ne becsüljük alá Isten leleményét és humorát!

Kulcsár Zsuzsanna