Liturgikus sarok

Vonaton utazva már messziről látszik egy-egy falu templomának tornya. A torony felfelé mutat, tehát azt jelzi, hogy ott felfelé néző, Istent kereső emberek laknak. Ahogyan a torony messzire ellátszik, úgy a harang hangja is többnyire távolra hallatszik. Egy régi elbeszélés szerint a 32 mázsás szarvasi harang szavát még a 20 km-nyire fekvő Kondoroson is lehetett hallani. Az egyik kemenesaljai gyülekezetben pedig azt mondta valaki: „Ha vasárnap délelőtt kiállok a kapuba, egyszerre hallom hat közeli evangélikus templom harangját.”

Írásunk címe talán meglepő: „Beszél a harang”. Tényleg beszél? Igen. Mert a templomban minden „beszél”, mivel célja, liturgikus mondanivalója van. Itt semmi sem „dísz” vagy csupán értékes műalkotás, hanem mindennek liturgikus feladata van – így a harangnak is. Mi ez a liturgikus feladat? A harang elsősorban istentiszteletre hívogat. Tehát Isten imádására éneklésben és imádságban, valamint igehallgatásra. Hatalmas hangjával belép minden hajlékba, mert benne él a gyülekezetben, sőt „beleszól” a gyülekezet életébe. Sajnos ma már csak élhetjük ezt át, mert a nagyváros zaja elnyomja a harang szavát.

Vasárnap egy órával istentisztelet előtt hangzik el az első harangszó. A másodiknál már nyílnak a kapuk, és énekeskönyvvel a kézben elindul a család, hogy a harmadik harangozásra már a padban üljön. A befejező oltári szolgálatban a Miatyánk alatt megszólaló harang az otthon maradt öregeknek, betegeknek szól, hogy együtt imádkozhassanak a gyülekezettel.

De a harang hétköznap is beleszól az életünkbe. Nem azért, hogy az időt mutassa, mert arra ott van az óra, hanem hogy munka közben is Istenre emlékeztessen. Megfigyeltem falun, hogy amikor halálesetről adott hírt a harang, hamarosan jöttek a hívek, és érdeklődtek, ki hunyt el. Vagyis a harang „beszélt”… De ugyanígy megszólal tűz, árvíz vagy más katasztrófa esetén: a bajban imádkozásra hívja a gyülekezetet. Gondoljunk itt a régi latin mondásra, amely a szarvasi Ótemplom egyik haragján is olvasható: „Vivos voco, mortuos plango, fulgura frango.” – „Az élőket hívom, a holtakat siratom, a villámokat megtöröm.”

Használatát régen szigorú „harangrend” szabályozta. Mivel a toronyban általában több harang is van – kisebbek és nagyobb méretűek, amelyeknek a hangja is eltérően szól –, ezeket az alakalomnak megfelelően kellett megszólaltatni.

A harangoknak helyenként nevet is adtak. Ez azt jelzi, hogy szinte személynek tekintették őket. Általában egy-egy nagy ember iránti tiszteletből vagy valamilyen jelesebb esemény emlékére kapták nevüket: például Gádoroson „Hősök harangja”, Balassagyarmaton „Luther-harang” hívogatja a híveket (ez utóbbi van Gyékényesen is, amelyre még a reformátor képét is kiöntötték), Kiskőrösön pedig az egyik haragot Petőfiről nevezték el.

Érdekes megfigyelni, hogy a harangfeliratokon legtöbbször maga a harang beszél. Gyakran találkozunk rajtuk buzdító gondolatokkal („Békesség nektek!”, „Imádkozzál és dolgozzál!”) vagy énekidézetekkel („Erős vár a mi Istenünk”, „Ne csüggedj el, kicsiny sereg”, „Légy csendes szívvel” stb.). Egy gömöri templom harangján ez olvasható: „Hogyha imádkozni hívlak, Bárhol hallod szavam, Ember, mondj egy Miatyánkot, Istenem, add rám áldásod, Maradj velem, Uram! Hogyha pedig temetésre Kondul meg a szavam, Juttassa az eszetekbe, Hogy az, aki Istent féli, Az hal meg boldogan.”

Bár csak néhány mozzanatot tudtunk kiemelni a harang liturgikus jelentőségéből, bízunk benne, hogy írásunk felkeltette olvasóink érdeklődését saját templomuk harangja iránt is.

Gáncs Aladár