Egyházunk egy-két hete

Mitől jó egy konferencia? Három dolog szerencsés együttállásától: valódi gondolatok cserélhetnek gazdát, találkozásokra ad alkalmat, és lelkisége, spiritualitása van. 2003. március 22-én ezt az együttállást, kegyelmi állapotot élhették át a nyíregyházi szimpózium résztvevői.

Valódi gondolatok hangoztak el egyházunk oktatásával, nevelésével kapcsolatosan.

Elsőként D. Szebik Imre elnök-püspök tartott előadást „A különböző kegyességi irányzatok jelentősége a nevelésben” címmel, melyben a kegyesség újszövetségi hátterének vizsgálatával kezdte gondolatait. A kegyesség kettős jelentésű szó: egyfelől istenfélelmet, másrészt vallásgyakorlatot jelent. E fogalom körül azért bontakozhatott ki vita, mert a szó elsődleges, biblikus jelentése háttérbe szorult. A továbbiakban az előadó hat kegyességi típust emelt ki, megemlítve azok előnyeit és veszélyeit egyaránt: a lutheri, a lutheri ortodox, a pietista, a felvilágosult, a kultúrprotestáns és a taizéi típust. A lutheri irányzatra mintegy feleletül született a lutheri ortodoxia, amely rendszerezni akarta a tanítást, de sokszor a kizárólagosság csapdájába esett. Ezután a pietizmus a hitet és az aktív keresztény életet kívánta összhangba hozni. A felvilágosodás ugyancsak előnyök- kel és hátrányokkal járt. Evangélikusként nem felejthetjük el, hogy ez az időszak hozta meg számunkra a vallásszabadságot, de azt is tudnunk kell, hogy az „Ész istennőjét ültette az oltárra”. A hit és az értelem egymáshoz való viszonyának kérdését azóta is vizsgálnunk kell. A teológusok már kidolgozták ezt, de nem jutott el a napi gyakorlat szintjére. A kultúrprotestantizmus a hitből fakadó művészi értékre helyezte a súlyt. A püspök írók, költők és képzőművészek (Illyés Gyula, Ady Endre, Michelangelo) gondolataival, alkotásaival illusztrálta a téma fontosságát, de azt is aláhúzta, hogy a hit több mint kultúra. A taizéi ökumenikus kegyesség a 20. század terméke, amely a meditáció szükségességére figyelmeztet.

A kegyesség lehetséges veszélyei közül kettőt emelt ki: a gőgöt és a képmutatást. Végül feltette a kérdést: mi jellemzi az egészséges kegyességet? Az Isten Igéjében való elmélyedés, az imádság, az ének, az úrvacsorával való élés és a gyülekezet közösségének felvállalása.

Ezt követően azt a kérdést járta körül, hogy mit tehet a pedagógus a rábízott gyermekek érdekében. Hármas útmutatás hangzott el: törekedjünk arra, hogy mindenkinek – tanárnak és diáknak egyaránt – legyen kegyessége a szó elsődleges, bibliai értelmében. Senki ne ítélkezzék, hanem fedezze fel a másik hitének értékét. Végül vonzó élettel, nyitottsággal éljük tanítványságunkat.

Második előadóként Murányi István szociológus az egyházi iskolákban végzett szociológiai kutatások eredményét ismertette. A felmérés hármas céljából – milyen vallási háttérből érkeznek az egyházi iskolákba a diákok; milyenek a továbbtanulási motivációik; milyen családi közeg veszi őket körül – csak az elsőről beszélt részletesen. Elöljáróban azt fejtette ki, hogy valójában azt, amin hitet, vallási attitűdöt értünk, nem is lehet a szociológia eszközeivel mérni, ez pedig az adatok óvatos használatára figyelmeztet. Igen érdekes volt, ahogyan a vallási önmeghatározás és az intergenerációs folyamat összefüggéseit vizsgálta meg. Végül arról szólt, hogy a felekezeti besorolás szerint a diákok hogyan ítélték meg iskolájuk befogadó karakterét. Az adatok azt bizonyítják, hogy az egyházi iskolák közül az evangélikusok a legbefogadóbbak.

Csepregi András, a nyíregyházi főiskola tanszékvezetőjének előadása különös, elgondolkozató címet hordozott: „Egyházi oktatás keresztyén szemmel”. Szavait egyetlen gondolat köré építette: ma az egyházi oktatást az teszi kereszténnyé, ha képes ellenállni a siker- és teljesítményorientált gondolkodásnak. Abból indult ki, hogy ma válságban van a család, a társadalom, a kultúra és az egyház. Az egyházi iskola ebből a szempontból kettős szorításban él: az egyház mint fenntartó részéről az az igény jelenik meg, hogy az egyébként kudarcos egyházi életben az iskola „húzó ágazat” legyen, másrészt a szülők, a társadalom részéről azt várják, hogy oldja meg a válságot. A keresztény pedagógus olyan személy, aki a sikert és a kudarcot integrálja, tehát az előbbitől nem lesz beképzelt, az utóbbit pedig képes elhordozni. Így adhat példát és esélyt a hitre.

A konferencia mindezeken túl kellemes találkozásokra is alkalmat adott. Az előadások szünetében jó volt látni az egymással élénken beszélgető csoportokat, az őszinte baráti öleléseket, kézfogásokat.

A spiritualitás alaphangját pedig a nagytemplomi nyitó istentisztelet adta meg Bozorády Zoltán püspökhelyetes szolgálatával, aki arról beszélt, hogy egyformán nehéz ma pedagógusnak és gyermeknek lenni, de közös Istenre figyeléssel betölthetjük tőle kapott szolgálatunkat.

Köszönet illeti a szervezőket, hogy a három alapfeltétel mellett még egy negyediket is biztosítottak: a kiváló vendéglátást. Folytatása következzen…

Laborczi Géza