A hét témája

Cél és kereszt

Az alábbi gondolatok a háború kitörése előtt néhány nappal születtek. A szerkesztő megkért, írjam át a cikk végét, hiszen a „talán még nem késő”, azóta későre változott. Ez így igaz. Mégsem írom át. Nem tehetem. Hadd őrizzen ez a néhány sor egy múlt heti reményt, ami minél inkább múlt idő, annál időszerűbb...

Jákób a többi fiánál jobban szerette Józsefet. Tarka ruhában járatta, könnyebb és kevesebb munkával bízta meg. Amíg testvérei munka közben gyakran még éheztek is, addig József naponta apja gazdagon terített asztalánál étkezett. Egyszer álmot látott. Azt álmodta, hogy multinacionális cégeket telepít testvérei birtokaira, és testvérei fillérekért dolgoznak az ő gyáraiban. Azt is álmodta még, hogy miközben ő csodálatosan berendezett luxusvillában lakik, testvérei kartonpapírból és hulladékokból összehordott, összetákolt nyomorúságos viskókban húzzák meg magukat. A tarka ruháiért, a könnyű életért, a megalázó álmaiért testvérei teljes szívükből meggyűlölték Józsefet. Elhatározták, hogy alkalom adtán letépik tarka ruháját, megnehezítik könnyű életét, elkergetik megalázó álmait.

Egy napon – szeptember 11-e volt – József gyanútlanul sétálgatott apja udvarán. A ház mögül hirtelen testvérei ugrottak elő, és kövekkel dobálták meg Józsefet. Tarka ruhája felszakadt, teste több sebből vérzett, hajszálon múlt az élete. Ettől a naptól kezdve már József is érezte szívében a gyűlöletet. Soha többé nem mert a tizenegynek hátat fordítani. Ha végigment az udvaron, szemei jobbra-balra cikázva kutatták az esetleges veszélyt. Beköltözött életébe az állandó félelem, az állandó rettegés. Apjának most már gátlás nélkül szidta testvéreit, és ha ő testvérszeretetre intette Józsefet, indulatosan csak ennyit kérdezett: Hát már nem emlékszel, apám, arra, hogy mit tettek velem?

Kémei egyszer jelentették Józsefnek, hogy testvérei végső leszámolásra készülnek ellene.

Ha József gyenge lett volna, megtörténhetett volna, hogy testvérei megragadják, és mondjuk egy kiszáradt kút mélyére vetik. Ott Józsefnek lehetősége nyílt volna arra, hogy végiggondolja eddigi életét, és belássa hibáit, tévedéseit. Előfordulhatott volna, hogy megjárva az élet mélységeit, elveszítve tarka ruháját, hordozva az elhordozhatatlannak érzett terheket, megértse végre saját testvéreit. És egy felszabadító, katartikus pillanatban testvérei nyakába borulva elmondhassa: „Ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten jóra fordította azt.”

De József nem volt gyenge. Elhatározta, hogy megelőzi ellenségeit. Állig felfegyverezte magát, és apja szolgáiból kezdett sereget gyűjteni. Egy hordóra állva harcra buzdító beszédeket tartott az udvaron, amelyekben gyalázta saját testvéreit.

A szolgák kötelességből meghallgatták, de nem szerették Józsefet. Látták viszont, hogy ő az úr házban. Látták, hogy mindent megtehet. Könnyen kitalálták, mi lesz a háború vége, amelyben szembekerülnek egymással a testvérek pásztorbotjai és a József oldalán felhalmozott modern fegyverek. Odaálltak hát József mögé, ha nem is szívből, hát színből, és József minden bizonnyal jól tudta ezt. Tudta, de nem bánta egyáltalán, mert a szív meggondolhatja magát, ám az érdek érdek marad. Csak néhányan adtak hangot tiltakozásuknak, azonban ez semmit sem hátráltatta József terveit. Az öreg Jákób pedig fejét lehajtva hallgatott.

József seregével testvérei keresésére indult. Útközben egy idegennel találkozott. Nem láttad a testvéreimet? – kérdezte. De igen – válaszolta az idegen. – Egyikük Irak fejedelme lett.

Hát itt tart most valahol József története. József és csatlósai, vagyis a kereszténynek nevezett Nyugat, a dúsgazdag, jól táplált, tarka ruhás, elkényeztetett ficsúr, készen áll, hogy eltiporja testvéreiből lett ellenségeit.

Talán még nem késő. Most még nem késő, hogy József – még ha nincs is a száraz kút fenekén –, magába szálljon, és elgondolkodjon. Mielőtt testvéreivel előre láthatóan soha többé véget nem érő háborúba kezd. Mielőtt lelkének és szellemének anyjától örökölt és apja számára oly kedves finomságát – egyáltalán emberi mivoltát – végleg elveszítené. Mielőtt a háborúban talán győztesként, de emberi, erkölcsi hullaként kell a tükörben önnönmagával szembenéznie. Mielőtt Jákób felemelve fejét, hallgatásának véget vetve ezt mondaná: József, József, szívemnek te voltál a legkedvesebb. De most már arra sem vagy méltó, hogy fiamnak nevezzelek.

Németh Zoltán