Keresztény szemmel

Az egyik megyei napilap állandó rovata a „Tüskés Sarok”. Mint neve is elárulja, szurkapiszkáló rövid tárcák olvashatók itt mindennapjaink kisebb-nagyobb kellemetlenségeiről. Sajnos jól tudjuk, ilyesmiért nem kell lámpással járni az utcát, árgus szemekkel figyelni az eseményeket. A valóság bőségesen ellát minket témával. Kérdés azonban a tüske szerepe. Vajon az szúr-e jobban, ami „szemet szúr”, azaz maga az említésre érdemesített jelenség, vagy éppenséggel az erről szóló észrevétel? Tudjuk ugyanis, hogy ami nem szeretetből van, bűn. Szóvá lehet tenni valamit olyanformán is, hogy abból nem annyira okulunk, mint inkább megbántódunk rajta. S akkor a bármily jogos észrevétel is célt téveszt. Persze nevetségesekké is válhatunk, ha olyasminek s oly módon adunk hangot, ahogyan azt senki nem tudja komolyan venni. Ilyenkor igaz a mondás: ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna. Ám ha mindennapjaink szúró töviseitől sebzetten, álságosan szelíd hősködéssel soha semmit sem teszünk szóvá, lehet, hogy másokat fosztunk meg annak lehetőségétől, hogy alkalomadtán elkerüljék a felesleges kellemetlenséget, vagy komolyan elgondolkozzanak valamin, amit talán oly természetesnek tartunk – pedig lehet, hogy nem is az.

Az alábbiakban három, napjainkban időszerű témát szeretnék felvetni. Nem a piszkálódás szándékával, hanem azért, hogy ezeket ki-ki tovább gondolhassa, és levonhassa a számára érvényes következtetéseket.

Kapcsolatteremtő eszköz vagy a bunkóság szimbóluma?

Legidősebb lányomat majdhogynem kikacagták hasonló korú társai, amikor kiderült, hogy tizenkettedik születésnapjára egy szépen megmunkált Götz babát kapott – merthogy ez volt leghőbb vágya. Lánygyerek; mi csodálkozni való van ezen? Csupán annyi, hogy ilyen korú gyerekek már nem babáznak. Ajándékba pedig nem mást, mint saját használatú mobiltelefont kérnek (várnak el) szüleiktől.

Mindez másfél évvel ezelőtt történt. A mostani gyerekek nem tizenkét évesen, hanem jóval korábban kapják első „kis telefonjukat”, amit „két összetett kezük” helyett nem éppen az Úr Jézus hívogatására, hanem például hittanórákon egymással folytatott épületes SMS-ezgetésekre használnak.

Félreértés ne essék: nem vagyok technikaellenes. A mi háztartásunkban is üzemel több rádiótelefon. Igaz, nem hurcoljuk folyton magunknál övtáskában – hogy aztán tárgyaláson, előadáson, postán, benzinkútnál, autóban, egyéb tiltott helyeken bekapcsolva felejthessük. Ha egyikünk messzire utazik, magával viszi valamelyiket, hogy elérhető legyen. Olykor szolgálati célokra is igénybe veszem (természetesen ilyenkor is saját költségen), hiszen akadnak olyanok, akiket így gyorsabban el tudok érni. Minap például egyik ismerősömet hívtam, és gyermeke vette föl, aki épp osztálykirándulásra vitte magával a családi készüléket.

Igen, ezt megértem. Valóban megnyugtató egy szülő számára, ha tudja, hogy gyerekét elérheti, és ő is haza tud telefonálni. Amikor azonban a „vadiúj”, „multifunkciós”, többszólamú csengőhangú „telcsijüket” mutogatják egymásnak az iskolában olyan negyedik osztályosok, akik egy egyszerű szöveg olvasása közben is nyögdécselnek, és értékes percek telnek el egy-egy órából, mire a tanár képes rávenni őket arra, hogy végre kikapcsolják csodamasinájukat; vagy amikor azt tapasztalom, hogy magukat roppant fontosnak tartó emberek a „céges” mobiljukról – vagyis közpénzen – bonyolítanak le csúcsidőben ráérős magánbeszélgetéseket, akkor bizony úgy érzem, valami tüske ment a körmöm alá. S nem én vagyok „böködős” azáltal, hogy ezt szóvá teszem.

Emberekben vagy az Úrban?

Lassan lecseng a választási mizéria. Azazhogy nem is. Hiszen azon kapom magam, hogy már megint lemaradtam valamiről. Látom ugyanis egyik testvér- egyházban működő szolgatársamat, aki egy évvel ezelőtt még a piros szegfűt harsogva azonosította a vörös csillaggal, s nemzetünk végpusztulásba süllyedésével, az egyházak újonnan feléledő üldöztetésével riogatta azokat, akik nem foglaltak egyértelműen állást az általa preferált politikai párt kizárólagos igazsága mellett. Komolyan megrótt, és a testvéri közösségből önmagam általi kirekesztésként értékelte viselkedésemet, mivel akkor úgy éreztem, lelkészként illő távolságtartással kell kezelnem ezeket a kényes pártpolitikai vitákat. Ezért langymelegséggel vádolt, amelyen felbuzdulván némely bátrabb atyafiak a hátam mögött le is kommunistáztak. Lehet, hogy valaki olyan elvetemült, hogy erre is azt mondaná, bizony nem volt helyes ezt tenniük. Én azonban elfogadom, hogy mindenkinek joga van a véleményéhez.

Viszont zavarba ejt az, amikor azt látom, hogy most ez a szolgatársam ugyanolyan emelt fővel és magabiztosan jár-kel a világban, mint azelőtt. Ugyanúgy elsőként jelentkezik a szétosztható közpénzekért, mint azelőtt. Ugyanúgy hatalmas odaadással keresi a mindenkori hatalmasok kegyét, mint azelőtt. Valaki itt eszerint tévedni méltóztatott. S érzem, meg kell barátkoznom a gondolattal, hogy ez már megint én voltam.

Nehéz felfogású lévén, csak nagyon lassan kezdem sejteni a dolgok lényegét: ő ugyanis – minden gonosz látszat ellenére – éppen hogy nem emberekbe vetette bizalmát, hanem az Úrba. Mert korszakok jöhetnek, a hatalmasságokon átfú az Úr szele, és nincsenek többé. „Sic transit gloria mundi!” Ő csupán jól sáfárkodott, s teszi ezt ma is egyháza, gyülekezete lelki épülése érdekében. S valóban, ha igaz, hogy egykor az Úr majd így szól hozzá: „Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád eztán!” – akkor le kell vonnom a vaskos következtetést: én bizony elkótyavetyéltem az életemet. Félek, lesz majd itt külső sötétség, sírás-rívás és fogaknak csikorgatása.

Egyetemes diakónia vagy elsekélyesedő nyelv?

Ügyintézés. Belépek a hivatal ajtaján. Tucatnyi íróasztal, mindegyik mögött egy-egy középkorú nő körmöl. Alig látszanak ki az aktahegyek mögül. Köszönök. Egyikük éppen telefonál. Hosszasan magyaráz különféle nyomtatványok kitöltéséről – feltehetően egy ismerősének, mivel tegezi az illetőt. Láthatóan kényelmetlenül érzi magát, hiszen a vele szemben lévő széken ülve várakozik egy ügyfél, mögötte már a következő toporog, s én lennék a harmadik. Rövidülő válaszaiból s az egyre gyakoribb „jól van, drágám”-ból sejthető, hogy szeretné már befejezni a beszélgetést. Addig is, hogy ne tűnjék teljesen tétlennek, folyamatosan pötyög a számítógépén, néha pedig egy-egy számot jegyez le az előtte lévő papírra.

Kezd rólam folyni a víz. Sietek. Még sok más ügyet kellene elintéznem. Ráadásul kabátban ácsorgok, odabent pedig szaunázni lehetne, mivel a hatalmas öntöttvas radiátorok ontják a forróságot. Végre rászánom magam, és megkérdezem egy másik hölgytől, egyáltalán jó helyen járok-e, ne várjak feleslegesen. Föl se néz a papírjaiból, csak az ujjával mutat a szomszédos íróasztal felé. Odafordulok, újra köszönök, elnézést kérek a zavarásért, mire az ügyintéző felnéz a papírjaiból. „Segíthetek?” – sóhajtja gondterhelten. Majd megkapom az eligazítást: „Eztet mán rég be kelletett vóna jelenteni.” Pironkodom tudatlanságomon.

Vendéglátóhely. Ismerősömmel leülünk egy asztalhoz. A fiatal pincér odalép. „Miben segíthetek?” Bizonyára egy valódi amerikai gyorsbüfében hagyományosnak és udvariasnak tetszik a „Can I help you?”, ráadásul az is igaz, hogy néhány év óta már ezt a sablonkérdést teszik föl boltban, hivatalban, étteremben a régi, jól megszokott „tessék parancsolni” helyett, ám valahogy mégsem tudom megszokni. Vajon mire gondolhatott az a lánglelkű anglomán újító, aki ennek bevezetését kitalálta? Talán arra, hogy a régi forma esetleg azt váltaná ki a vendégből, ügyfélből, vásárlóból, hogy hirtelenében tányérsapka nő a fejére, és magát valamiféle kapitánynak képzelvén katonai parancsokat kezdene osztogatni? Kinek jut ilyesmi eszébe a „tessék parancsolni” udvariassági formula hallatán? Azt nem tudom. Azt viszont igen, hogy amikor tőlem egy pincér azt kérdezi, miben segíthet, legszívesebben azt felelném: „Köszönöm, nincs szükségem segítségre. Inkább szíves- kedjék felvenni a rendelést és felszolgálni.”

Miben segíthet nekem egy hivatalnok, egy pultos, egy bolti eladó, egy szervizben dolgozó adminisztrátor vagy egy szerelő? Talán megtörölgetik gyöngyöző homlokomat? Kiveszik cipőmből a kavicsot, ami úgy nyomja már a sarkamat? Leporolják a zakómat, amivel nekidőltem a falnak? Tűt, cérnát adnak, hogy felvarrjam leszakadt inggombomat? Kölcsönöznek számomra egy kisebb összeget? Adnak egy papír zsebkendőt, amikor tüsszentenem kell? Megengedik, hogy a kontójukra telefonon felhívjam az anyukámat? Elsősegélyben részesítenek, és orvost vagy mentőt hívnak, ha hirtelen rosszul leszek a szemük láttára? Felvilá- gosítást adnak egy olyan kérdésben, ami nem tartozik szorosan a munkaköri kötelességükhöz? Megkínálnak egy pohár vízzel? Engem megelőző fürgeséggel fölveszik a padlóról, és udvariasan átnyújtják leejtett golyóstollamat? Megengedik, hogy egy hirtelen támadt nyári zápor elől betérjek a hivatali helyiségükbe anélkül, hogy szolgáltatásukat igénybe venném, s ezzel forgalmukat növelném? Nos igen, mindez segítség volna, amiért köszönet jár. Ezek közt is akad olyan, amit egy magára valamit is adó tisztességes ember természetes kötelességének tart. Az viszont elvitathatatlan, hogy aki ilyet tesz – akár kötelességként fogja föl, akár valami erkölcsi többletként –, az biztosan segít a másik emberen. A pincér azonban, amikor kiszolgál, az eladó, amikor megmutatja a próbafülkét, a hivatalnok, amikor elintézi az ügyemet, akkor nem segít, hanem a dolgát végzi.

Nem szokásom felnőtt embereket kioktatni, ezért többnyire magamba fojtom indulatomat, amikor a már reménytelenül elterjedt „miben segíthetek?” kérdést hallom. Akkor sem mutatok értetlenkedést, ha kelletlenül néznek rám, mintha azért tévedtem volna oda az üzletbe, hivatalba, hogy megzavarjam az ott békésen üldögélők köreit. Egyet viszont nagyon megjegyeztem. Ha valaki belép a hivatalba vagy a parókiára, én bizony továbbra is abban a régi formában szólítom meg, mert valahogy ez jön a számra: „tessék parancsolni”.

Bartha István