Keresztény szemmel

Életem során egyszer igazi parancsot kaptam arra, hogy lőjek agyon egy embert. Rendes katonai parancsot. S a kezemben egy géppisztoly volt.

Történt mindez 1972-ben, amikor katonaidőmet töltöttem egy alföldi harckocsizó laktanyában. Századunk adta az őrséget. Az őrszoba a kapunál állt. Szokványos katonai típusépület volt: bejárat, mögötte hosszú folyosó osztotta ketté a szocreál kockát. Jobbra a mindenkori őrség pihenő- és nappali helyiségei, balra meg a fogda. Az őrszolgálat tagjai egyben „börtönőrök” is voltak, őrizték a garázdaság, ittasság és egyéb fegyelemsértés miatt büntetésüket töltő katonákat.

Szép rigófüttyös nyári nap volt. Éppen én voltam a „támlás”, azaz az őr, aki az őrszobát védte a fenyegető burzsoá kapitalista támadástól.

Álltam az épület előtt, jókedvűen, 19 évesen, gondtalanul.

S akkor megkötözve behozták Kovácsot (nem így hívták, még nem felejtettem el a valódi nevét). Hatalmas, szekrény méretű ember volt, öregkatona, szeszkazán, a laktanya legerősebb embere. Valahol randalírozott, hát bezáratta az üti (vagyis az ügyeletes tiszt) a fogdába.

Kovács azonban ott sem nyugodott. Kezdte módszeresen szétverni a fogdaajtót. Az őrség tagjai – vagy öten – lefogták, és nadrágszíjjal összekötözték a kezét. Pár perc alatt széttépte a vastag katonai derékszíjat.

Hívtuk a felcsert. Megint letepertük Kovács honvédot, az egész őrszemélyzet a hátán ült, s a felcser belenyomott valami nyugtató injekciót. Ettől barátunk mintha tovább élénkült volna, kezdte kiverni az ajtót – tokostul.

Ekkor telefonon hívtuk az ütit. Az alezredes elvtárs (akit eredeti foglalkozása miatt Kotrónak neveztünk – kéményseprő volt előző életében) látva a dühöngő rabot, a tokostul kifordulófélben lévő ajtót, felém fordult, és azt mondta: „Honvéd elvtárs, maga a támlás. Ha kitör a fogoly, tegye a kötelességét, lője le!” Ezzel visszament az irodájába.

Attól kezdve nekem nem fütyültek többé a madarak. Álltam a folyosón, háttal a kijárati ajtónak. Kovács meg csak döngette, verte az ajtót hatalmas üvöltözések közepette. Az egyszer csak megadta magát, kidőlt. Katonatársaim erre rémülten mind bemenekültek az őrség helyiségeibe. Gondolták, ha lőni fogok, ne legyenek a golyók útjában.

Teljesen leizzadtam. Remegett a lábam, rettenetesen féltem. Most mi lesz? Lőjem le? Ha meglép, én kerülök a helyére, a fogdába, mivel nem teljesítettem a parancsot.

Kovács meg csak dülöngélt felém. „Haver, menj az utamból, engedj ki” – mondta. „Nem lehet” – dadogtam –, az üti azt mondta, ha kitörsz, lőjelek le.” De ő csak jött felém. Egészen beledőlt a géppisztolyom csövébe, úgy, hogy az belemélyedt a hasába. Végső kétségbeesésemben kibiztosítottam a fegyvert, gondoltam, a kattanástól csak megijed.

Így is történt. Kovács visszahőkölt. S ezt a pillanatot kihasználva katonatársaim egyesült erővel újra visszavonszolták egy másik helyiségbe, és rázárták az ajtót.

Azt a napot nem felejtem el soha. Le kellett volna lőnöm egy embert… Azóta tudom, mi a félelem.

S ma a világban valahol emberek utasításokat adnak ki. Parancsokat arról, kit kell lelőni, likvidálni, elpusztítani. Emberek, akik jófajta, konzervatív nevelést kaptak. Emberek, akik talán naponta Isten előtti csendben kezdik a napjukat. Majd utána térképek fölé hajolnak, parancsokat adnak ki, gombokat nyomnak meg. Rakéták, bombák indulnak el, és a nyomukban nem marad más, mint romok, füst, jajgatás és halál.

Emberek, akik hatalmukat Istentől és nem választóiktól, főnökeiktől kapták. S egyszer majd el kell, hogy számoljanak ezzel a hatalommal…

Lupták György