Keresztény szemmel
EMLÉKKÉPEK
Örökkévalóság
A gondnok nem veszi észre, hogy váratlanul megpezsdül az élet körülöttünk. Ő továbbra is a kihalt iskolafolyosót látja maga előtt, ahogy ketten bandukolunk. Számára én még mindig olyan vagyok, mint egy turista, a régi diák, aki ellátogat egykori iskolájába.
Pedig a vas lábtörlő egyszer csak megzörren, mint régen, amikor a harmadik lépcsőről ráugrottam. Az igazgatói iroda ajtaja mögött, bár csukva van, tudom, hogy a falon egy tükör lóg. Ott állok előtte, arcomon folyik végig a vér. A szünetben összerohantunk valakivel, és felrepedt a szemöldököm. A szűk udvaron puffog a labda. A tengópálya természetes szurokvonalai forró, fekete pattanásokat eresztenek a betonkockák között. A folyosón kék köpenyes gyerekek viszik a nagy fémedényekben az ebédet föl a másodikra, ahol a konyha van. Ott a kémiaterem is, furcsa vegyszerszag és titokzatos szertár. A folyosó végén zongora szól, és Zsuzsa néni merülőforralóval melegíti a zaccos kávét. A biológiakabinetben Árok Tóni, a biológiatanár cserebogarat röptet a terem másik végébe. A cserebogár „szuszog”, ahogy teleszívja magát levegővel, aztán nagy örömujjongás közepette nehézkesen átszáll az osztályon. A tornateremben mindenki egyenruhában, a sorok elején zászlótartók állnak, kezükben őrsi zászló. „Fogadás balról, zászlónak tisssztelegjjj!” Nagy dobolás. Behozzák a csapatzászlót, mindenki áll, mint a cövek. A csapatvezető hangja hallatszik egyedül: „A dolgozó népért, a hazáért előre!” Aztán felszabadultan üvölt együtt hatszáz torok: „Rendületlenül!” És senki nem nevet. És senki nem nevet.
Minden vasárnap az örökkévalóságról beszélek magas szószékeken. Most mégis összetöpörödik a sorsom. Itt látom magam körül, pedig már évtizedek teltek el azóta. Nincs értéke az emlékezésnek, hiszen itt van élesen. Nem kell felidézni, benne élek, része vagyok. Akkori világom most mégis messzinek tűnik. Talán már nevetnék néha. De akkor senki nem nevetett. Én sem. Dicsőségeim és bukásaim mára elcsitultak.
Egykor, ha visszanézek az örökkévalóságból mostani egész életemre, így segít majd irgalmassá és értővé tenni az ottani nagy Gondnok?
Amikor egyedül maradok, szomorúan ballagok le a lépcsőn. Mielőtt leugrom a harmadik fokról, visszanézek, hogy látja-e valaki.
A vas lábtörlő élesen csörren.
Koczor Tamás