A hét témája
Gyónás
Nem tudok megnyugodni. Kereszténységem, hitem, békességem romokban. A főszerkesztő néhány nappal a tragédia után arra kért, írjak Eszter eltávozásáról, ekkor tört fel bennem, és vált tudatossá a rettenet, hogy képtelen vagyok rá. Több rétegben, felszínesen és mélyen egyaránt érint halála, és csak indulataim vannak magammal és másokkal szemben. Keveset segített a gyászmunka, a sajátosan szép Deák téri este, a tavaszi hóesésben lezajlott méltó temetés, a vigasztaló igehirdetés és legutóbb az Evangélikus Élet összeállítása – akut pogányságomon nem tudtak változtatni. Immár elképzelhetőnek, szükségesnek tartom bizonyos esetekben a halálbüntetést. Közvetlenül élem át azt, amit 2001. szeptember 11-én közvetve tapasztalt a világ: ettől kezdve minden megváltozott. Nem élhetünk tovább úgy, mint ahogyan eddig éltünk.
Miért ismétlődik meg újra meg újra Krisztus áldozata azoknál, akik igazán követőivé válnak, miért vannak mindig Júdások?! Semmi értelmet, üzenetet nem találok Eszter elvesztésében. Csak perlekedni tudok miatta az Istennel, kételkedve is benne.
Több mint öt év kevés volt a veszteség feldolgozásához, amit az édesapa eltávozása okozott. Kegyetlen a vád és az önvád: nem tudtunk vigyázni a gyermekére, akit jól ismert, s éppen ezért féltett a lelkészi pályától.
Mert nem jó tíztalentumos embernek lenni. Eszterben összpontosult és ütközött a hit, a tudás, a szeretet – illetve benne megfért mindhárom, még ha feszítette is olykor a személyiségét, életvezetését. Elment egy ember, egy testvérünk, akinek mély hitét is magában foglaló gazdag tudására, teológiai felkészültségére szüksége volt az egyháznak, aki máris értéket teremtett, és sok értéket ígért. Olyan területen is, mint például a monoteista vallások és kultúrák – így a zsidó–keresztény kultúra – gyökereinek, egymásra hatásának kutatásában, amely örömtelien és kínosan is időszerű.
Elment egy ember, mert Krisztus-követő volt, mert szeretett. A hite és tudása szellemi magasságokba röpítette, szeretete miatt áldozattá vált. Mert nem elégedett meg a tudással, segíteni akart, szeretetet adni azoknak, akik erre leginkább rászorulnak – a sérülteknek, a fogyatékkal élőknek, a kábítószer rabságában sínylődőknek. Nemcsak adta, igényelte is a szeretetet. Élte a tanítványi életet, a cselekvő kereszténységet. És a feltétel nélkül adott és elfogadott szeretet a végzetévé vált. Olyan értelmetlenül, ahogy ez csak a Gonosz diadala révén történhet, ami soha nem fogadható el. Nekünk kellett volna szeretni Esztert: jobban szeretni és óvni önmagától, saját nyitottságától, a korlátlan bizalomtól. Nem élhetünk tovább úgy, mint ahogyan eddig éltünk. Csak gyónni tudom Istent sem kímélő indulataimat, dühödt, önmarcangoló tehetetlenségemet, zsigereimben is fájó, kudarcos felelősségemet. Mert valakit elvesztettünk, aki hozzánk tartozott. Nem tudtuk megmenteni.
Együtt élünk a mulasztásainkkal, bűneinkkel, halálunkig hurcolva a terheket. Nem vigasztal, inkább borzaszt, hogy olykor az Istent is tettestársként éljük meg, tartjuk számon, nem vágyva a feloldozást. Pedig nem csak Jób könyvéből áll az Ószövetség.
Frenkl Róbert