A hét témája

Esztus története zord komolysággal nekünk szegezi a kérdést: hogyan lehet védelmet nyújtani az egyházi segítő munkához az önállóan működő MEVISZ, a Bárka számára? A szorongató esemény a maga teljes tragikumában esélyt ad arra, hogy feltegyük e kérdést magunknak. S ha most nem, akkor fel akarjuk-e tenni bármikor is? Esztus az egyház testének lüktető verőerére tette ujját.

Kitapintotta, hogy mi is ennek a vallási szerveződésnek az egyik alapfeladata, s azt az életet választotta magának tudatosan és személyiségének köszönhetően, amelyben elképzeléseit, vállalásait követve – mindvégig – hű maradhatott önmagához. S tett így azért, mert a csupán verbális egyházi tevékenységgel ő nem elégedhetett meg. De bizonyos mértékben – és sajnos ez a bizonyos éppen elég volt – ezzel az elkötelezettségével a privát szférába szorult: szorították a körülmények vagy még pontosabban a körülmények hiánya, s szorította nyilván ő is egyre inkább önmagát, hogy hű maradjon indíttatásához, saját igényeihez. Ha tenni akarta azt, amiről úgy érezhette, hogy tennie kell, tehette: a maga módján, otthon, de mindenesetre – elsősorban otthon.

Miért nem tehette Esztus mindezt többnyire máshol? Egy másik helyszínen, ahol fogadhatta volna jobb sorsra érdemes neveltjeit, ápoltjait; ahol az intézményesült egyház megmutathatta volna áldásos oldalát, nevezetesen, hogy védelmet nyújt? Hogy bebizonyítsa: mederbe tereli azt, amit egy embernek egyedül rendkívül nehéz mederbe terelnie; valamint segít feldolgozni a privát és a „segítő” szféra közötti átjárhatóság felettébb összetett és szakmai műhelyekben jól ismert kérdését. Miért nincs elég igény olyan fokú egyházi szociális és pszichiátriai professzionalitásra, ami szakmai védőhálót kínálhat e tevékenység végzőinek, egyéni szupervíziót, rekreálódást, képzést stb.? Hogyan lehetne a professzionális segítő szakmák tapasztalatát és hosszadalmasan kikísérletezett, kidolgozott technikáit átmenteni a diakóniába? És egyáltalán miként lehet átemelni a segítő szakember privát szféráját „tiszteletben tartó” professzionális segítségadás értékeit az egyházba, amely lényegénél fogva inkább a magánszférában hivatott tevékenykedni?

Melyik egyházi fórum nyújthatna szakmai védelmet, szupervíziót például – az önkormányzati szociális ellátással és a pszichiátriai-terápiás szakmai társaságokkal való kapcsolatépítés révén – a fiatal és többnyire laikus, ám annál elkötelezettebb önsegítőkből szerveződő MEVISZ-nek? A „felnőttkorba lépő ifjúsági szervezet” és a „demokráciába lépett” egyház megtalálják-e minden szinten azt, amit egymásnak adni tudnak?

Azért merek erről írni, mert magam is átéltem a saját bőrömön ezeket a nehézségeket, de Esztusig nem tettem közzé. Négy évig dolgoztam itthon egyházi szociális munkásként. Amikor azonban úgy éreztem, hogy nem tudok megfelelő támogatást kapni az egyháztól mint intézménytől; azután, hogy egy hajléktalan pszichotikus, agresszív kitörésben nekem rontott egy egyházi épület pincéjében, és semmiféle szupervízióra nem volt lehetőségem; amikor azt mondták nekem ott, ahol dolgoztam, hogy szociális munkásként feleannyit érek (a szó szoros értelmében is), mint a lelkészek – akkor arra kellett gondolnom, hogy még nincs itt az ideje ennek a hivatásszerű szolgálatnak. Egyházi szociális végzetséggel a kezemben levontam a következtetést: „egy fecske nem csinál nyarat”, s egyelőre le kell mondani a munkaidőben végzett egyházi szociális munkáról s vele együtt sok egyébről. És csendesen elcsomagoltam egy vadonatúj, bemolyirtózott vastag műanyag zsákba az ajándékba kapott szép, fehéres bézs diakónusi gyapjúalbámat… Talán egyszer még elővehetem… Esztus már egy gyönyörűt visel.

Széchey Orsolya