Keresztény szemmel

„Akinek sokat adtak, attól sokat kívánnak, és akire sokat bíztak, attól többet kérnek számon.” (Lk 12, 48b)

A keresztény ember hálás ember. Tudja, hogy Istentől sokat kapott. Kezdve az élet értékes ajándékával, mindig hálásan sorolja fel emellé mindazt, amit az élet fenntartásához az ajándékozás Urától kapott: egészség, erő, tehetség, sokféle képesség, anyagiak stb. A teremtő Isten egyetlen teremtményét sem küldte el üres kézzel ebbe a világba. Amikor valakit útnak indít, annak útravalót is helyez a tarisznyájába. A feltarisznyált ember elé jól meghatározott úti célt ad, útközben pedig feladatokat. A hűséges feladatvégzőket azzal jutalmazza, hogy még többre bízza őket.

Miért vagyunk ezen a világon? Kinek a megbízásában járunk? Mi az úti célunk? Van-e elég útravalónk ahhoz, hogy győzzük a harcot a fonák világszellem, a mindent megfojtani igyekvő közöny, a szétziláló gonosz, valamint nemzeti és egyéni életünk bűnei ellen?

Sík Sándor így fogalmaz:

„A testvérekhez, kik az éjben járnak, Az Isten küldött szentjánosbogárnak”.

Nem véletlenül nevezi Jézus a tanítványait a világ világosságának. Manapság egyre több ember jár lelki sötétségben. Ők is a testvéreink mind. Jézus azért gyújt mennyei fényt az övéiben, hogy az éjben járókhoz küldje őket. A gyertya akkor hasznos, ha meggyújtják. Nem baj, ha csonkig ég, mert közben világít.

Kedves „szentjánosbogár” testvérem! Ne féltsd életed gyertyáját a csonkig égéstől! Mert „világító élet csak a megemésztődő én lángjaiból loboghat fel” – mondja az áldozatos életű misszionárius, Stanley Jones. Magyar nemzetünknek jelenlegi állapotában, melynek jellemzői a szétszórtság, a rohamos számbeli megfogyatkozás, égető szüksége van lobogó életű emberekre. Olyanokra, akik felismerik, hogy sokat kaptak az élet Urától, ezért sokkal is tartoznak Istennek és népüknek. Isten megbízik bennünk, kedves Testvéreim. Ránk bízza az élet igéjét. Mit teszünk vele? Ránk bízza szeretetét. Mivé lesz az életünkben? Ránk bízza a megbékélés és békéltetés szavát. Továbbadjuk-e? Szétszórtságunkban, lemorzsolódó állapotunkban ránk bízza az egymással való törődést, a közösségépítést. Mit teszünk ezért, mennyit áldozunk érte?

Jézus „többet kíván” tőlünk. Mert „több kell, több kell, ez a lét nem elég!” (Kádár Ferenc).

Hiszen mindnyájan többre vágyunk földi tekintetben is. Miután pedig előbb-utóbb sokan rádöbbennek ennek a létnek az elégtelenségére, itt az ideje, hogy mi, „a létbe vetett lények” (Heidegger) nyissunk a végtelenre. Akinél ez a nyitás valósággá válik, az mindig készenlétben áll, hogy átvegye Mesterétől a napi parancsot. André Gide mondja: „Készenlétben állni annyit jelent, mint örökké felövezetten várakozni, pásztorbottal a kézben, cipővel a lábon, készen az útra, a tettekre, az igenre, a gyümölcstermésre”.

Isten Jézusban igent mondott a bukott emberre, s ez nagy áldozatba került. Az Isten szeretetétől megragadott ember pedig igent mond a felebarátjára. Ez az igenlés viszont sok áldozatot, sok odaszánást, még több egymással való törődést kíván. Aki a sokra bíztatásnak és a többre készségnek tudatában él és ég, annak a nagy számonkérés napján nem kell majd azzal a lesújtó érzéssel viaskodnia, amiről Nagy Zoltán így ír:

„Állok sötéten, mint áll a vézna bús inasgyerek, ki a rábízott ékszert elvesztette, s a földet nézi most és hallgatag töpreng, hogy mit mond majd mesterének!” (Ha visszanézek)

Kedves Testvéreim! Azért imádkozom a mindig sokat adó Urunkhoz: legyünk mindnyájan a Végtelenre vágyásban égve élők, az Úrért többet vállalók, az Isten országának építésére többet áldozók, hogy az elszámoláskor mennyei Mesterünktől azt hallhassuk: „Jól van, jó és hű szolgám”.

(A kolozsvári református lelkész áhítata a „Másokért együtt” című lap 2002. augusztus 30-i számában jelent meg.)

Visky János