Keresztény szemmel

"... nagy örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt tanítványainak." (Mt 28,8)

Szegény az eklézsia, maga harangoz a pap. Ha pedig a lelkész nem ér rá, mert például egy óra múlva az Úr oltára előtt kell állnia, a lelkészgyerekre hárul ez a nemes feladat. Istentisztelet előtt pontosan hatvan perccel követem a szokott útvonalat – a fürdőszobától a kétajtónyira lévő gyülekezeti helyiségbe –, hogy rutinos mozdulattal felkattintsam a kapcsolót, és ezzel működésbe hozzam templomunk kilencvenéves harangját. Így működik a gépezet vasárnapról vasárnapra, ünnepnapról ünnepnapra immár vagy másfél évtizede. Hogy számomra mi ez? Hivatás? Munka? Néha úgy tűnik, hogy csak egy rövid intermezzo, az ünnepnapok megszokott eleme, mely ugyanúgy hozzátartozik a vasárnap reggelekhez, mint a forró citromos tea és a vajas kenyér.

Húsvétvasárnap sem felejtem el kötelességemet. Mielőtt a reggelizőasztalhoz ülnék, még fejemben a pár perce megszakadt álom képkockáival, papucsban és félig begombolt ingben lépek a kapcsolótáblához. Szokott módon megkeresem a megfelelő gombot, s ahogyan már több százszor megtettem, most is felkapcsolom. Egy kattanás. Pár másodperc csönd. Majd lassan, méltóságteljesen beindul a gépezet. Szinte látom magam előtt a templomtoronyban erőlködő villanymotort, mely idővel lendületbe hozza a többmázsás harangot. Először halkan, óvatosan megkondul egyszer, majd belekezd a muzsikába. A szokás szerinti kétnapos némaság után végre lekerül a nagyharang szájáról a lakat! Ebben a pillanatban a tavaszi napfény beköszön az ablakon, jelezve, hogy itt a tavasz, az új élet, a húsvét, a feltámadás.

Némán állok, és hallgatom a zenét. Miközben kitörlöm a szememből az álmot, magamban hálát adok Istennek, hogy itt lehetek. Hogy napokig tartó némaság, nagypéntek és nagyszombat, végzetesnek tűnő halál és a sírbolt csendje után egy egész falunak én adhatom tovább egy piciny – megszokottá vált – mozdulattal a jó hírt, hogy van feltámadás.

László Jenő Csaba