Keresztény szemmel

Minden kérés, kérdés, felszólítás és tiltás mögött ott bujkál egy ki nem mondott állítás is. A „ne lopj!” parancsolat azt feltételezi, hogy létezik tulajdon. Ellopni ugyanis csak azt lehet, ami valakié. Az pedig, hogy valami valakié, azt jelenti, hogy valamely anyagi természetű dolog – élelem, természetben fellelhető vagy ember által megmunkált tárgy, illetve az ezek egymás közti kicserélésekor közbeiktatott fizetőeszköz meghatározott mennyisége – kizárólagosan hozzárendelődik egy bizonyos személyhez.

Tudjuk, hogy „enyém, tied mennyi lármát szüle” az emberiség történetében. A felvilágosodás korától fogva különösen is sokan bírálták a magántulajdon létét. Jean-Jacques Rousseau csupán egyike azon gondolkodóknak, akik úgy vélik, hogy az az ember indította el a mai társadalmi egyenlőtlenségekhez, háborúkhoz és az egymás elnyomásához vezető igazságtalan folyamatot, akinek először volt mersze kimondani egy darab földről, hogy „ez az enyém”. Ehhez a feltételezéshez persze egy viszonylag romantikus, némiképp naivan optimista emberképre van szükség. Rousseau komolyan gondolta, hogy a feltételezett ősállapotunkban még ártatlanok és önzetlenek voltunk. Mindenünk közös volt, és senki nem tört a másik életére.

Kissé mosolyogtató elképzelés ez. Habár úgy is felfoghatnánk, mint a bibliai teremtéstörténet és bűneset sajátos átfogalmazását. Mindenesetre Isten, amikor a parancsolatokat adja, már egy bűnös emberiséggel kell, hogy számoljon. A parancsokra már eleve azért van szükség, mert az ember – megromlott természetétől fogva – immár nem hajlamos Isten tetszése szerint élni. Az Úr tehát hallgatólagosan törvényesíti a megannyi lármát és veszekedést szülő tulajdonviszonyokat. Igen, tudomásul kell vennünk, hogy van, ami az enyém, azaz én rendelkezem fölötte, és van, ami másé, ahhoz pedig nem nyúlhatok. Egyenes út vezet innen az emberek közti egyre nagyobb különbségek kialakulásához. Némelyek meggazdagodnak, feleslegeket halmoznak fel, mások pedig még azt is nélkülözni kényszerülnek, ami az alapvető létfenntartásukhoz szükséges. Akkor aztán a vagyonnal rendelkező embernek módjában áll kihasználni a szegény ember kiszolgáltatottságát. Némi alamizsnáért cserébe igénybe veszi annak munkaerejét, sőt mintegy személyes tulajdonaként bánik embertársával. Kialakul a rabszolgaság, majd a történelmileg ebből következő feudalizmus, később a tudományos-technikai fejlődésnek köszönhetően egy új társadalmi berendezkedés, amelyben a szélsőségeket a nagytőkések és az általuk kizsákmányolt munkásosztály testesíti meg. Kezdődhet hát a történelem vége! Marx sajnos ma időszerűbb, mint valaha! Ezt akarta az Isten?

Bizony pironkodva lapozhatjuk történelemkönyveinket. Jézus nevében ugyanis szinte minden létező igazságtalanságot és képtelen ideológiára épült társadalmi rendet megpróbáltak már igazolni eleink. Pál apostolra és Lutherre is bőséggel hivatkozhattak érveik alátámasztásához. Kérdés azonban, valóban jól értették-e őket. S most nem csupán Pálra, Lutherre vagy Jézusra gondolok, hanem egy náluk sokkal korábbi személyre: Mózesre.

A tulajdon szentségéről szóló törvények mellett ugyanis igen bőséges és jól kidolgozott anyagot találunk a Biblia első öt könyvében a szegények, jövevények, idegenek, árvák, özvegyek és eladósodottak szociális biztonsága védelmében. Ezek a törvények éppen olyan komolyak, szigorúak és következetesek, mint azok, amelyek a birtokolt javak sérthetetlenségéről szólnak. Csupán egy példa 2Móz 22,24–26-ból: „Ha pénzt adsz kölcsön a népemből való szegény embernek, ne légy neki uzsorása, ne vessetek ki rá uzsorát! Ha zálogba vetted embertársad felsőruháját, naplementéig add vissza neki! Mert egyetlen takarója, testének ruhája az. Miben háljon? Bizony, ha hozzám kiált segítségért, meghallgatom, mert én kegyelmes vagyok.” Ez bizony azt is jelenti, hogy a tehetősebb embernek nem csupán a vagyona nagyobb, hanem a felelőssége is. Lopásnak pedig nemcsak az minősül, ha valaki őt megkárosítja, hanem az is, ha ő nem gyakorolja a nagyobb vagyonával együtt járó kötelességeit. Az uzsora bizony lopás. És lopás volt az is, ha nem adta vissza éjszakára a zálogba vett felsőruhát. Lopás volt, ha valaki a rabszolgát nem szabadította fel, és a zálogba vett családi birtokot nem szolgáltatta vissza az elengedés évében. Lopás a bér visszatartása és megkurtítása. Lopás a másik ember idejével és türelmével való visszaélés, a trehányan végzett munka és az indokoltnál magasabb ár. Ám hogy egyháziasak is legyünk kissé: lopás az adakozásban tanúsított szűkmarkúság, de lopás a rossz prédikáció is. Ne tagadd meg embertársadtól azt, amit az Úr neki szánt, és ne vedd el tőle azt, ami nem a tiéd!

Mert mindez lopás. Akkor is, ha világi jogszabályok és törvények precíz betartásával történt. Mert a legnagyobb gazemberségeket a törvényesség látszatával követik el az emberek. Annál súlyosabb lesz az ítéletük. Te viszont, aki élni akarsz, ne lopj!

Bartha István