A vasárnap igéje

Húsvétvasárnap

Lev Tolsztoj Gyónás című írásában a következő sorok olvashatók: „Réges-rég elmondták már azt a keleti mesét arról a vándorról, akit a sivatagban megtámadott egy bősz fenevad. A vándor a fenevad elől menekülve egy kiapadt kútba ugrik, de a kút fenekén egy sárkányt pillant meg, amely máris tátja a száját, hogy felfalja, s a szerencsétlen – mivel nem mer kimászni, nehogy elpusztítsa a feldühödött fenevad, de a kút mélyére se mer ugrani, nehogy felfalja a sárkány – megkapaszkodik a kút hasadékaiból kinőtt vad bokor gallyaiban, és abban fogódzkodik. A karja gyengül, ő maga érzi már, hogy hamarosan martaléka lesz az enyészetnek, amely immár kétfelől is vár rá, ámde egyre csak tartja magát. Ahogy fogódzkodik, körülnéz, és azt látja, hogy két egér – az egyik fekete, a másik fehér – körüljárja, és alul egyre rágja annak a bokornak a törzsét, amelyen ő csüng. A bokor magától mindjárt letörik, leszakad, és ő a sárkány torkába zuhan. A vándor látja ezt, és tudja, hogy kikerülhetetlenül elpusztul, de mialatt ott csüng, matat maga körül, és a bokor levelein talál néhány csöpp mézet, el is éri a nyelvével, és lenyalja őket.”

Drámai leírás emberi sorsunkról! Mögöttünk „egy bősz fenevad” (az élet megvadult gondjai). A nem túl ígéretes kiutat egy „kiapadt kút” jelzi, de annak az alján a „sárkány-halál” leselkedik ránk, s közben kapaszkodunk egy „vad bokor gallyaiba” (mert Isten nélkül valamiben kapaszkodni kell), de annak a gyökerét a fekete és a fehér egér (a mulandó idő, a nappalok és az éjszakák) rágják. Ennyi lenne az élet: pár csepp méz? Egy kis, kínlódó kapaszkodás közben talált élvezet, s aztán a végleges zuhanás a feneketlen halál-semmibe?

Ebben a kontextusban szólal meg a feltámadás ünnepének igéje: „Ezt mondta: Nyomorúságomban az Úrhoz kiáltottam, és ő meghallgatott engem. A halál torkából kiáltottam segítségért, és te meghallottad hangomat.” (Jón 2,3). „De Te kiemelted életemet a sírból, ó, Uram, Istenem.” (Jón 2,7c)

Érdemes szemügyre vennünk Jézus és Jónás alakját. „Ő (Jézus) pedig így válaszolt nekik: »Ez a gonosz és parázna nemzedék jelt követel, de nem adatik neki más jel, csak a Jónás próféta jele.«” (Mt 12,39) Kitűnő felkészültségű írástudók és farizeusok Jézustól „jelt” akarnak látni. Jézus azonban e követelőzésre Jónás jelére hivatkozik. „Mert ahogyan Jónás három nap és három éjjel volt a hal gyomrában, úgy lesz az Emberfia is a föld belsejében három nap és három éjjel.” (Mt 12,40) Jézus Krisztus saját megváltói művét illusztrálja Jónás sorsával és alakjával. [Csak egy ponton, mivel Jónás és Jézus között végtelen a szellemi távolság. Jónás az engedetlen próféta, Jézus engedelmes mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig; Jónás csak egy próféta, ezzel szemben Jézus Isten Fia, történelmi valóság. Jónás ítéletet hirdet Ninivében, és durcásan várja a pogány város (világ) pusztulását, Jézus Isten bárányaként magára veszi az ítéletet, hívja és várja a követőit. Jézus az engesztelő áldozat, és Jónás a megsértődött próféta, akinek utolsó szava, hogy „haragszom mindhalálig” (3,9). Jónás vitázik Istennel, Jézus az Atya akaratát cselekszi.]

„Nyomorúságomban az Úrhoz kiáltottam”: az imádság kezdő szava nem elsősorban külső bajt, szerencsétlenséget jelent, hanem általában emberek gonosz támadásai és rágalmai következtében kialakult „szorongatott” helyzetet. Csodálatosan szép zsoltárimádság ez is, amelyben a bajba jutott ember örök segélykiáltása fogalmazódik meg.

A Jónás-féle zsoltárimádság tengelye a 7. versnél kezdődik: a kiút! Először szorongás, félelem, rettegés, pokoli mélység – mi marad ebben a helyzetben? Csak annak a reménynek halvány szikrája, hogy megszólal Isten megmentő hangja. Tenger mélye, hullámok, vizek – kimerült, kikészült lélek. Mert a bűnös és engedetlen élet kikészíti az embert. Alapigazság: aki elhagyja az örök Istent, az rettenetes szerencsétlenségekbe kormányozza élete hajóját. Nagyon sokba, végzetesen sokba kerül az Isten elől menekülés. Erre Jónás rájön, még időben. A hal(ál) gyomrából kiált Istenhez, aki meghallgatja. De át kellett élnie az elveszettség tragikusnak látszó rettenetes mélységeit.

Azonban a Bibliában tragédia nincs, csak dráma van! Dráma, mivel Isten szeretete, kegyelme, irgalma miatt a legrettenetesebb helyzet is jóra fordulhat! S van-e rettenetesebb a halálnál? Mégsem tragédia, mert a feltámadás azt jelenti: ez a legrosszabb is jóra, örök jóra fordul. S végül a 10–11. versekben megszólal a hálaadó imádság.

„Hálaéneket zengve áldozok neked” – a golgotai kereszt óta már nem az engesztelő áldozat, hanem a hálaáldozat a lelki élet látható (egyik) jele. Ahogyan van életjel, van hitéletjel is: a hálaáldozat. „Ezt tettem én érted, s te mit teszel értem?”

Amit megfogadtam, teljesítem: megfogadtam, hogy a Feltámadott Jézust követni akarom. Ezért már újra könyörgő imával a pünkösd felé nézek, hogy a Lélek segítsen fogadalmam teljesítésében – s akkor „hálaéneket” tudok zengeni. Amire csak akkor vagyunk képesek, ha megjártuk a nagy mélységeket, és felemeltettünk Jézus Krisztus által a lelki halálból. Akkor majd eljön a feltámadás is. Ezért Jónás gyónásrészletére örömmel mondhatjuk: mégis van kiút!

IMÁDKOZZUNK!

Áldunk téged, Istenünk, hogy Megváltónkat a halálból életre keltetted, és bizonyossá tetted, hogy aki hisz őbenne, ha meghal is él, mivel övé a végső győzelem a halál felett. Add, hogy hit által vele egyesüljünk életünkben, hogy ő legyen reménységünk halálunkban. Ámen.

Ribár János