A vasárnap igéje

Húsvét 2. napja

A jó hír már nem is hír. A műsorok, újságok jelentős részét a rossz hírekről, botrányokról szóló tudósítások teszik eladhatóvá. De ha a szerkesztők nem szándékosan bombázzák rossz hírekkel a nézőket, hallgatókat, olvasókat, akkor is éppen elég tragikus vagy kellemetlen eseményről kell beszámolniuk. Korunk örömhírhozói gyakran ilyenek közben tűnnek fel, hirdetve például az agyonvegyszerezett ételek-italok fogyasztásának jó érzését. Vagy a mindenáron való boldog jövőt. Választáskor, népszavazáskor hirtelen megsokasodnak a jó hírek, a többi meg majd elválik...

Ebben a világban szól mai igénk: igenis van jó hír. Az ember nem csupán valamilyen fogyasztói (ha más nem, akkor ígéretfogyasztói) célcsoport tagja. A jó hír mindenkinek szól. Talán nem elég hangosan? De kezdettől fogva nem is mindenki akarta hallani. Mégis hangoznia kell. A mai, felszínes boldogságot hajhászó, manipulált, agymosott világban is. Ha nincs jó hír, mi marad az életből?!

Az alapító maga nevezte tanítását és egész működését jó hírnek, evangéliumnak. Így nevezte, miközben neki is része volt a megpróbáltatásokban, szenvedésekben. Az ő „örömhírt hozó lába” különösen a Golgota hegyén, a kereszten tűnt fel. Mégsem úgy hirdette az örömhírt, mint jelenleg elérhetetlen, majd csak a távoli jövőben megkapható ajándékot. Hanem úgy, mint ami már most megszerezhető, ami nem csupán a mostani szenvedéseket enyhíti annyira-amennyire, hiszen örök életre szól. Az a Krisztus hirdette a békességet, a szabadulást, és hozta az örömhírt, aki tudta, hogy szavait kiforgatják, csodáit ördögi mesterkedésnek bélyegzik.

Tanítványait is figyelmeztette, hogy számolniuk kell hasonló élményekkel. Az első keresztények „idegeneknek és jövevényeknek” érezték magukat mind az ószövetségi, mind pedig a pogány társadalomban. Számukra azonban mindig is a jó hír volt a hír: „A világon nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyőztem a világot” (Jn 16,33). Az Isten Fia ugyanebbe a világba született bele, ugyanazt a sorsot vállalta, amiben a legtöbb embernek része van. Sok mindent írtak már arról, hogy miért van a világon annyi szenvedés, hogy többnyire miért az ártatlanok pusztulnak, hol van az igazságos Isten. Ha nem akarjuk becsapni magunkat, akkor be kell vallanunk: legtöbbször hiába próbálkozunk ésszerű magyarázattal.

Az igazságos Isten annyit mindenképpen – jó – hírül ad, hogy megvan a forgatókönyve a bűn, a szenvedés és a halál végérvényes eltörlésére (ez az, amit üdvtörténetnek nevezünk). A döntő esemény ebben húsvét ünnepe, a megfeszített Isten Fia feltámadása. A teremtő Isten, az élet forrása nem hagyta magára a világot, hanem belépett oda. Mégpedig úgy, hogy bemutatta az örök igazságszolgáltatást: azt támasztotta fel, aki a szegények, megvetettek, kisemmizettek pártfogója volt, és aki még ellenségeiért is életét adta. A jó hírt ilyen tömören adták tudtára az angyalok, isteni örömhírhozók a sírt felkereső asszonyoknak: „Feltámadt, nincsen itt” (Mk 16,6).

A jó hír tehát az, hogy a keresztény hit szerint két igazi, alapvető csoda van: a világ teremtése és Krisztus feltámadása. A jó hír az, hogy a teremtő Isten nem hagyja magára teremtményét, az embert, akinek különleges helyet biztosított. Nem hagyja magára, mert a második fő csoda, azaz Krisztus feltámadása az „új ég és új föld” (Ézs 65,17; 2Pt 3,13) megteremtésének záloga, biztosítéka. Nincs miért kételkedni benne... Tényleg nincs, mert a kételkedéshez is legalább akkora hit kell. Mégis legyünk csak őszinték: néha olyan távolinak tűnik. Olyan közel jönnek a rossz hírek. A húsvétot is csak valamilyen régi szép történelmi évfordulóként tartjuk számon.

A jó hír tehát az, hogy húsvét nem csupán valamilyen régi szép történelmi évforduló, hanem a Feltámadott jelenlé-tének ünnepe. Ezt a két napot azért ünnepeljük meg, hogy minden vasárnapon átélhessük: feltámadt, itt van! A Feltáma- dott azonban nemcsak az ünnepnapokon, hanem ígérete szerint az év minden napján velünk van (Mt 28,20).

Igénkben Ézsaiás próféta a babiloniak által Kr. e. 586-ban rommá tett Jeruzsálemről szól. A fogságból hazatérő népet biztatja, szemüket akarja felnyitni az Úr szabadításának meglátására. A város és a templom újjáépítésével folytatódott az üdvtörténet isteni terve. Bár a templomot Kr. u. 70-ben a rómaiak újra lerombolták, és a szent városnak később is számos pusztítást kellett elszenvednie, igaz a prófécia. Krisztusban kinyújtotta, láthatóvá tette karját az Úr. Most már megvan a szabadulás biztos útja a bűn és halál fogságából. Nincs ennél jobb hír!

„…Nem más – ő a jövő, A hű Üdvözítő, A bölcsesség, A kezdet, vég.

Lesz új föld s ég. Őt zengi majd a mindenség!” (EÉ 273, 2b)

IMÁDKOZZUNK!

Feltámadott Urunk! Te azt ígérted, hogy a Tieiddel vagy minden napon a világ végezetéig. Bocsásd meg, hogy igédet oly sokszor nem becsüljük többre annyi emberi ígéretnél. Jó híredet, az egyetlen igazán jó hírt szeretnénk továbbadni. Könyörgünk, ne hagyd, hogy bármilyen rossz hír vagy jó hírnek hangzó kísértés hangosabb legyen életünkben. Ámen.

Dr. Szentpétery Péter