Napról napra

Az Atya szabadított meg minket a sötétség hatalmából, és ő vitt át minket szeretett Fiának országába. Kol 1,13 (Zsolt 7,2; Mk 16,1–8; 1Kor 15,1–11; Mt 28,1–10) Jól emlékszem Zeffirelli Názáreti Jézus című filmjének utolsó képkockáira. A felkelő nap fényében derengő, csendes, békés sírkertre, a lehajtott fejű, sírdogáló asszonyok megdöbbenésére az üres sír láttán, majd kimondhatatlan örömükre és az örömhír hallatán a tanítványok hitetlenkedő, értetlen arcára. S végül a Feltámadott megjelenésére és az ígéretre: „Íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” Amit Isten tett, ahogyan megszabadított, és „átvitt” minket szeretett Fiának országába, az ár, amelyet Jézus helyettünk, értünk fizetett a Golgotán – döbbenetes, ésszel meg nem ragadható, verbálisan alig kifejezhető. Az viszont annál világosabban megfogalmazható, hogy mi ebből élünk. Ez a nap, a húsvét ad értelmet életünknek, jövőnknek. Az ad alapot minden örömünknek, reményünknek és kapaszkodót testi-lelki szenvedéseinkben, hogy Krisztus nem maradt a sír fogságában! Az Atya véghezvitte megváltó művét Jézusban, harmadnapra feltámasztotta a halálból. A világ számára ez „bolondság”. Nekünk a legnagyobb kincsünk. Krisztus feltámadt, valóban feltámadt!

Pál írja: „Mi következik ebből? Ha egyesek hűtlenné váltak, vajon az ő hűtlenségük megszünteti-e Isten hűségét? Szó sincs róla!” Róm 3,3–4 (2Kir 13,23; Lk 24,13–35; 1Kor 15,12–20; Mt 28,11–20) Isten hűségét és a bűnös iránti mélységes szeretetét Jézus Krisztusban ismerhetjük meg maradéktalanul. Mennyei Atyánk betartotta ígéretét, és elküldte Fiát. Megváltásunk teljesen és egészen elvégeztetett a Golgota keresztfáján, ahhoz hozzátenni semmit nem lehet! Egy valamit vár Isten tőlünk, hogy megalázzuk magunkat, bevalljuk bűneinket, és így vegyük megváltásunkat Krisztustól. Imádjuk az Urat, és adjunk hálát neki, aki győzelmet vett a halálon, és feltámadott!

Uram, te szerzel nekünk békességet, hiszen mindent te tettél, ami velünk történt. Ézs 26,12 (Kol 1,20; 1Kor 15,20–28; Róm 12,1–2) Emlékszem, kezdő lelkészként milyen sokat tanultam az esti bibliaórák kedves, idős résztvevőitől. Akik átéltek világháborút, a nélkülözéssel és politikai üldöztetéssel teli évtizedeket, egybehangzóan azt vallották, amit mai igénkben a próféta mond: a legnehezebb időben is megőrizte belső békéjüket és hitüket az Úristen. Hitték, hogy „mindent Ő tett”, Isten kezéből tudták „venni”, ami jött. Így formálódott hitvallássá azoknak a lelket próbáló időknek a krónikája, ami nagy tanulság volt nekem. Vajon mi mit fogunk majd továbbadni az utánunk jövőknek?!

Én, én vagyok vigasztalótok! Miért félsz halandó embertől, olyan embertől, aki a fű sorsára jut? Ézs 51,12 (Jn 16,7; 1Kor 15,35–49; Róm 12,3–8) Ezt az ígéretet bátran „kérjük számon” Istenünkön akár mindennap! Amikor félünk, bánat ér, munkahelyi kudarc, betegség vagy magány kínoz, akkor kell valami vigasztaló, hogy tovább tudjunk lépni. Ha a világ kínálta sokféle vigaszforráshoz fordulunk, nagyon hamar kicsúszik még a maradék talaj is a lábunk alól. Alkohol, drog, függőséget okozó szenvedélyek, lélekromboló tevékenységek széles skálája áll – sajnos karnyújtásnyira – rendelkezésre korunkban. Ebben az igében Isten úgy szól hozzánk, mint egy apa a gyermekéhez: itt vagyok, majd én megvigasztallak! Hiszen tudom, hogy mi bánt, még mielőtt kimondanád, már ismerem a szívedet. Aki őszintén és bátran feltárja a szívét Istennek, az meg fogja tapasztalni vigasztaló jelenlétét. „S.O.S.- jelzésünket” Atyánk nem hagyja válasz nélkül!

Maga a menny Istene ad nekünk sikert, és mi az ő szolgáiként kezdjük el az építést. Neh 2,20 (Ef 3,20–21; 1Kor 15,50–57; Róm 12,9–21) Mostanában sokat hallunk a jövő sikerének zálogáról, a nagy európai közösséghez való csatlakozásról, azt ígérik, majd épülünk, fejlődünk, gyarapodunk általa. Kevés szó esik viszont arról, hogy csak lelkiekben ép, harmonikus egyénekből álló közösség képes sikeres teljesítményre, s ezen a téren bőven van még mit tennünk! Legelőször is önvizsgálatra van szükség, azaz: kezdjünk magunkon a munkát! Életünk „építményének” alapja Isten törvénye-e? Őt szolgáljuk-e igaz hittel, elkötelezettséggel? Hitünk, reménységünk forrása és közepe Jézus Krisztus értünk való kereszthalála és feltámadása-e? Útmutatónk a Szentírás, az Isten igéje-e? Ha így van, azaz ha Isten az „építésvezetőnk”, akkor jó kezekben van sorsunk.

Amikor látta a sokaságot, megszánta őket, mert elgyötörtek és elesettek voltak, mint a juhok pásztor nélkül. Mt 9,36 (Zsolt 23,1; 1Kor 5,6b–8; Róm 13,1–7) Milyennek lát minket ma Jézus, ha végignéz rajtunk? Túszdrámák, vegyi, atom- vagy biológiai háború fenyegetése, ismeretlen járványok, természeti csapások egy részről – magányosok, elkeseredésükben öngyilkosok, megüresedett lelkek, tinédzser gyilkosok, teljes spirituális zűrzavarban tévelygők más részről. Jézus nélkül, Pásztor nélkül reményünk sincs arra, hogy jobbra fordítsuk a világ sorsát. Reményünk sincs arra, hogy igaz életet éljünk Nélküle. Hogy Ő ma is megindul az emberi nyomorúságon és a bűn iszonyatos sötétségében járókon – ezt tudjuk, ebbe kapaszkodhatunk. Ez az egy esélyünk van, hogy Ő lát és megszán minket, mert nem mindegy neki, mi történik juhaival. Húsvétnak ez is az üzenete: a Feltámadott Krisztus nem hagyja magára az embert, nem azért halt meg érte a Golgotán, hogy felülről, kívülről nézze elgyötört, elesett népét. Köszönjük, hogy megszánsz minket, Urunk...

Az apa ezt mondta: Ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott. Lk 15,24 (Jer 10,24; 2Tim 2,8–13; Róm 13,8–14) Isten minden elképzelésünket felülmúlóan szeret. Fáj neki látni a tékozló fiú (vagyis én meg te) bukását, állati sorba, bűn mélyére való süllyedését. Megbocsátani akar atyai szíve, pedig jogosan kapnánk tőle a legsúlyosabb büntetést. A kérdés az, hogy milyen irányban haladunk. A kitárt karral elénk siető Atya felé vagy éppen dacos, kemény szívvel elfelé az atyai házból? Adjunk hálát, hogy még nyitva az ajtó a megtérő bűnös előtt!

Kőháti Dorottya