A vasárnap igéje

Nagycsütörtök

Biztatóan gyönyörű álom. Jeremiás már lát valamit, amit mi csak álmodni mernénk, látni szeretnénk. Azt, hogy újra természetes, rendezett és jó a kapcsolat Isten és az ember között: egymáshoz tartozónak érzik magukat. Azt, hogy nem kell cipelnie az embernek az élet terheit, elsősorban a legkellemetlenebbeket: az általunk elrontott ügyeket. Sőt még azt is, hogy működőképes lesz az élet, mert magától értetődő lesz az élet használati utasítása: Isten törvénye az emberi szívbe írva működik. Mindhárom álom még további nagyszerű részletekre bontható. Ha elkezdenénk a képeket kibontani, az egész életünket átfogó jó hír tárulna elénk. Jeremiás próféta, aki hivatalból lát, látni engedi ezt a csodát. Mi pedig engedjük, hogy magával ragadjon, hiszen a hétköznapok gonddal, háborúval, zavart kapcsolatokkal teli, töredezett világa kiváltja belőlünk a vágyat a szebb, a jobb, a teljesebb élet iránt.

Veszélyes az ilyen ember. Feldob, azután továbbáll, és másnak hirdeti a mondókáját. Jeremiás is csak az ígérgető politikusok, a széppel és jóval kecsegtető hatalmasok közé tartozik, akik többnyire kereket oldanak, mivel ígéreteik megvalósíthatatlanok?

Ezért azután inkább józanok maradunk, és nem dőlünk be minden szemfényvesztő ígéretnek – legyen az bármily kecsegtető is! Már elegünk van a televíziós show-kból is, hiszen csak egy álomvilágot mutatnak a sok mosolygással, gazdagsággal, „látványtervezett” csillogással. Maradjunk a józanság talaján, és akkor nem ér túl nagy csalódás.

Ha Jeremiás szava lenne az aranyfedezet a megvalósulásra, akkor nem tartanám többnek őt sem egy cirkuszi illuzionistánál. Ő azonban – csontjaiba rekesztett tűzként – az Igét hirdeti, az Isten teremtő szavát, amely létre tudja hozni a legálomszerűbb valóságot is. Meg tudja valósítani az ember legmerészebb álmát, olyat is, amit szem nem látott, fül nem hallott...

Isten szavának „bankgaranciája” miatt hiszem, hogy igaz az, amivel textusunk kezdődik: eljön majd az idő. Urunk többször mondott már ilyet. Azután valóban beteljesedett az idő, és megérkezett az emberré lett Isten, Jézus Krisztus, akiben rendeződni látszik az ember és az Isten közötti viszony, akiben megalapozott lehet az Isten-ismeret és az életismeret. Jézus Krisztus, akinél nem szólam, hanem tapasztalati valóság lett a megbocsátás, maga a teljes bűnbocsánat. Jézus Krisztus, aki miatt és akiben az Isten valóban újat kezdett. Velünk is, velem is.

Jó, jó – mondhatja erre bárki –, mi mégis emberek vagyunk, akik a mában élünk. Bár szép és nemes dolog a jövőt tervezni és annak élni, mi ma szeretnénk boldogok lenni, ma szeretnénk elkerülni a nagy és kritikus veszélyhelyzeteket, ma szeretnénk rendezett kapcsolatban élni Istennel és az emberekkel. Nem holnap s végképp nem holnapután. Türelmetlenek vagyunk, így születtünk. Nekünk ne azt mondják, hogy eljön majd az az idő, hanem azt, hogy miért nincs már itt!

S akkor – már nem az Ószövetségből, hanem az Újszövetség lapjai mögül – megszólal egy csendes, de határozott, meleg hang, az öröm és békesség hangja: de hiszen már itt van. Már eljött az az idő. Nem mindenkinek, nem az egész világnak, de mindazoknak, akiket megérintett a Szentlélek, és hitet ébresztett a szívében. Azoknak, akik az áldás útján eljutottak oda, hogy a „názáreti ácslegény” nem csupán egy nagy karriert befutó orvos, és nem egy zseniális pszichológiai érzékkel megáldott tanító volt, hanem az Úr, a Megváltó, a Krisztus. Aki Vele találkozott, az boldogan kiáltja bele a világ zajába és a pokol kínos csendjébe: eljött az idő, már érvényes az új Isten-ember szerződés, az új szövetség; már valóság lehet mindaz, amiről Jeremiás nyomán annyian álmodoztak.

S mivel mi született „materialisták” vagyunk, akik szeretjük látni, megfogni, netán ízlelni a valóságot – hiszen az az igazi, amit megérinthetünk, és a szájunkba vehetünk –, Jézus Krisztus önmagát kínálja látható, tapintható, ízlelhető valóságként: vegyétek, egyétek, ez az én testem; igyátok, ez az én vérem.

Igen, az úrvacsora szentségében kóstolót kapunk az eljövendő világból. Aki csak nézelődik, külsősként szemlélődik a tanítványok, az egyház világában, az még mindig csak azt mondja (bár ez a reménység is nagy szó manapság): eljön majd az idő. Aki pedig már odatelepedett Jézus asztalához, az boldogan állítja: elérkezett, én már megkóstoltam.

Így válik a próféta gyönyörűen biztató álma valósággá nagycsütörtökön. Ez a nap nem csillog úgy, mint a karácsony. Nem ragyog úgy, mint a húsvét reggele. Mégis a legnagyobb Krisztus-ünnepek sorában áll. Mert az új szövetség érvénybe lépett. Kóstolót kaptunk belőle. Így igaz!

Hafenscher Károly (ifj.)