Evangélikus Egyház - Online újságok - Evangélikus Élet - Archívum - 2003 - 16 - Húsvéti triptichon

Élő víz

Húsvéti triptichon

1 Persze tudta, a fejével értette, hogy nem lehet ez értelmetlen. Annyiszor fedezte fel már örömmel az Isten szerető kezét egy-egy nehézség mögött, és olyankor hálásan tekintett fel az égre, boldog volt, hogy beleláthatott a nagy Tervező Úr titkaiba. Igen, mindennek megvan a helye a világon, és sötét völgyeken át vezet az út a legszebb rétre is. Nem cél nélküli a fájdalom és a gond sem. Ha mással esik meg, vagy akár vele magával, talán meg is vigasztalódik ebben a tudatban. Csak ne a gyermekével történne mindez. Csak ne kellene végignéznie azt, ahogyan szenved, ahogyan bántják, ahogyan szomorúan és elhagyatottan körülnéz.

Oly elgyötört. Szinte összeroskad a kínok terhe alatt. Szemében ott ég még az a régi láng, de tagjai erőtlenek, nehéz teherként hordozza őket. Pedig micsoda egészséges, derűs férfi. Sokszor elnézte büszkén, örömmel, amint könnyedén legyalogolt hatalmas távolságokat. Nem panaszkodott, szívesen segített apjának is a műhelyben. Nyakába vette a nagyobb lurkókat is, ne érezzék kivételezettnek a kicsiket. És hogy szerették a gyerekek! Mind az ölébe akart fészkelődni. Ő csak nevetett, megsimogatta a fejecskéjüket, sosem haragudott rájuk. Játszott velük, mesélt nekik, és akkor se volt türelmetlen, vagy ingerült, ha zajosak voltak. Gyermeki csodálkozással figyelte a madarakat, gyönyörködni tudott a virágokban. Hányszor meglepte valami apró figyelmességgel. Átkarolta hátulról, vagy befogta a szemét, hogy találja ki, ki érkezett. Persze azonnal tudta, hogy egyedül ő szokott ilyeneket csinálni.

Mind kedves gyermeke, ahány csak van, egyet sem adna oda semmiért a világon. De most nem kérdezik őt, akarja-e, vagy sem, csak viszik el tőle. Ó, bár inkább őt vinnék helyette! Szívesen indulna cipelni ezt a terhet, szenvedne örömest, csak látná, hogy a fia újra boldog, és szabad. Tehetetlenségében a kezét tördeli. Erősnek kell lenni, legalább annak látszani, hogy lássa a gyermeke, ő reménykedik. Arcára mosolyt erőltet, nem szabad elkeseredni. Legalább mutatni kell, hogy erősítse benne a hitet. Igen, fiam, én tudom, hogy nem felejtettek el. Meglásd, nem hagy az Isten, csodát tesz, megment. Nem halhatsz meg így.

Nagyokat nyelve tartja vissza a könnyeit, csak belül sír, a szája széle megremeg a megfékezett szánalomtól. Nem, ez lehetetlen. Miért őt, ó, Istenem, miért pont őt? Aztán megdorgálja a lelkét. Nem szabad kételkedni. Jó az Isten, kell, hogy tegyen valamit. Biztatgatja magát, hogy minden helyrejön még. Begyógyulnak a sebek, valami csoda folytán hirtelen véget ér ez az egész rémálom. Hiszen csak tévedés lehet. Olyan fiatal még, és nem érdemelte ezt a szenvedést. Az a másik, akiről mindenki tudja, miket művelt, igen, annak kellett volna így gyötrődnie, nem az ő fiának. Rögtön értené mindenki, miért történik vele ez a borzalom. De annak semmi bántódása nem esett, szabadon jár-kel, értetlenül néz körbe, mi történik itt. Összecserélték őket. Azt a gonoszt az ő jó fiával. Az ő kedves gyermekével.

Istenem, tegyél valamit, úgy félek! Az út felfelé vezet, forró a déli nap, árnyék sem enyhít rajta. A teste húzza, hogy üljön le, ne menjen tovább. Ó, hogy is adhatná fel! Nem hagyhatja egyedül kínjai közt azt, akit a szíve alatt hordozott. Eszébe jut, hányszor virrasztott fáradtságtól szédülten az ágya mellett. Küszködött a betegséggel a gyermek, az arcán lángvörös lázrózsák égtek, a szája cserepes, szemeiben homályos, félelmetesen idegen csillogás. Csak cserélgette rajta a hideg vizes ruhát, és szánakozva nézte a vacogó kis testet. Néha úgy érezte, hogy nem bírja tovább, összerogy, úgy elfogyott az ereje. Csöndesen imádkozott magában, hogy ki tudjon tartani. Elképzelhetetlenül távolinak tűnt a gyógyulás, csak vonszolta magát, de el nem mozdult mellőle. Aztán egyszer csak felült az ágyban a gyermek, rámosolygott, és enni kért. Olyan váratlanul hirtelen, hogy minden fáradtság egy pillanat alatt hagyta el, mintha sose lett volna. Szaladt boldogan, hogy elkészítse a fia kedvencét. Minden mozdulata újra értelmet kapott. Úgy sürgött-forgott önfeledten dudorászva a konyhában, mintha röpülne.

Jaj, hol van a fia? Sietve utat tör magának a tömegben. Olyan közömbös itt mindenki. Hát nem látják, mi történik? Miért nem segítenek? Ó, itt van Mária is. Egymás nyakába borulnak. Egyikük sem szól, csak összekapaszkodnak sírva, egymást támogatva haladnak tovább. Aztán teljesen ködbe burkolózik a világ. Minden olyan gyorsan történik. Belül üresen kong a lelke, szinte csodálkozva nézi végig, amint oly érthetetlen és felfoghatatlan módon a végére jut minden. Egyik felől János karolja, lehajtott fejjel állva, csöndesen. Másik oldalán Mária hajol a vállára, testét rázza a zokogás. Érthetetlen az egész, mintha nem is vele történne mindez a borzalom. Amikor ölébe fektetik a halott fiát, nem érez semmit. Mintha csak aludna, olyan szelíd, békés az arca. Még dudorászik is neki. Úgy veszik el tőle, nem akarja adni. Miért akarjátok elvinni tőlem? Ne bántsa senki, ártatlan gyermekem, kincsem. Adjátok vissza! Nem akarom, hogy eltemessétek!

Zokogva borul a sírbarlang elé hengerített köre. Nem érez semmit, nem ért semmit, nem akar semmit. Hol van az Isten?

De harmadnap húsvétra virrad a világ…

2

Magdalai Máriát ébren érte a hajnal. Könnye nem volt már, pedig szerette volna, ha legalább sírni tud. Amíg eleven volt a fájdalom, olyan közelinek tűnt az a kedves arc, és most, hogy tompult a kín, halványulni kezdett a kép. Nagyon félt, hogy elveszíti, nem tudta már elképzelni az életét nélküle. Pedig ismerte ő a szabályokat: péntek este az a nagy kő a sír szájával együtt lezárta élete legszebb időszakát is. Tudta, hogy nincs visszaút, csak nem akarta még tudni.

Csendesen, nyugodtan készülődött, az illatszereket kendőbe kötötte – ugyanebből az alabástromedénykéből kente meg Jézus lábát néhány napja. Milyen boldog volt akkor, hogy végre tehet valamit, kimutathatja a háláját, a szeretetét...

Alig járt még ember az utcákon, ő sem sietet. Ma nem kell félnie, hogy Jézust még a reggeli előtt körülfogja a gyógyulni vágyó tömeg vagy a vitatkozó farizeusok hada. Meghalt, nem tud már enni adni, gyógyítani, de még válaszolni sem a kötözködő kérdésekre. Nem kell már senki másnak, csak neki, Máriának. Hiszen ő nem akar kérni semmit, csupán vele lenni, mellette maradni, most, amikor csak ő maga maradt: nem csoda már, nem leendő király, nem gyógyító.

Nem értette persze Mária sem az elmúlt napok eseményeit, csak azt tudta, hogy egyedül úgy érdemes élni, ahogyan Jézus élt. Ezt viszont biztosan tudta, és azt is, hogy a Mester nélkül ez neki nem fog sikerülni. Szüksége volt az Úr szeretetére, biztató tekintetére, arra, hogy vele legyen. Ment hát, és kereste azt, ami Jézusnál maradt: az élete értelmét.

Az üres sír láttán megdöbbent. A katonák is elmentek, semmi kétség, elvitték az Urat. A hatalmasok még így, holtan is tartanak tőle. De hová vihették? Neki látnia kell, még egyszer, utoljára, neki muszáj megtalálni őt! Kétségbeesésében és tehetetlenségében újra eleredtek a könnyei. Nem törölte le őket, szinte jólesett a sírás. De amint meglátta a közeledő férfit, mégis erőt vett magán. A kertész lehet – gondolta –, meg kell tudnom tőle, hol találom meg az Urat.

– Kérlek, mondd meg, ha tudod, hová vitték el őt! – szólította meg, és a ruhája hajtását tapogatta, hátha van nála valamennyi pénz, hogy nyomatékot adjon a kérésének.

– Mária!

Döbbenten nézett föl a férfi arcára. A hangja akár az Úré, olyan meleg, nyugodt, szelíd volt.

– Mária! – hallotta ismét, és újra ömleni kezdtek az arcán a könnyek, mert maga Jézus állt előtte. Hirtelen semmi más nem jött ki a torkán, csak annyi: Mester! Át akarta ölelni a lábait, de ő határozottan így szólt: – Ne érints, még nem mentem fel az Atyához! Menj, vidd a hírt a többieknek, és én előttetek megyek Galileába! Menj!

A nem várt örömtől támolyogva indult, aztán futásnak eredt.

– Vidd, vidd a hírt! – mondogatta magában. – Láttam az Urat!

A szíve hevesen kalapált. Csak futtában hallotta, amint két előkelő férfi beszélgetett a zsinagóga előtt: „Nem gyógyít már ez a híres csodadoktor, Jézus.”

– Nem – gondolta Mária –, nem gyógyít. Most már nem egészséget ad, hanem életet.

3

Péter csöndesen ült az ablak mellett, ide húzódott külön a többiektől. Odakinn még sötét volt, nem tudni, milyen messze lehet még a hajnal. Az asszonyok duruzsolva imádkoztak, és halkan sírdogáltak a sarokban. Amott meg tanítványtársai beszélgettek izgatottan suttogva: szinte lüktetett körülöttük a levegő a visszafogott férfiérzelmektől. A nyugtalanságot táplálta a férfiak titkolt félelme és az asszonyok szabadon hullámzó fájdalma.

Csak Péter ült külön, ő nem tartozott egyik körhöz sem. Már nem. Pedig szívesen lett volna a tanítványokkal, mint egy közülük. Tudta már, nem különb ő senkinél, csak legalább közéjük való lenne... De tegnap visszavonhatatlanul kiderült, hogy nem méltó ő erre a feladatra. Különben is mindegy, hiszen Jézus meghalt, mégis meghalt, nincs tehát szüksége tovább tanítványokra. Vége mindennek, csak még nehéz elhinni. Most újra elő kell venni majd a hálókat, a halgyűjtő edényeket, meghallgatni a faluban a csúfolkodókat: „Rossz lóra tettél, Péter, lám csak, megölték a te nagy híres Messiásodat!” De most ez nem érdekelte, csak az az egy, ami helyrehozhatatlan: hogy akkor és ott nem tudott hűséges maradni az Úrhoz.

Megtagadta, elárulta, és többé nincs lehetősége arra, hogy helyrehozza a bűnt. Együtt kell élnie haláláig a tudattal, hogy nem állt a Mester mellett azokban a nehéz órákban. Jézus volt a legjobb barátja, mégsem tudott kitartani. Gyávábbnak és gyengébbnek bizonyult, mint gondolta. Lám, csakugyan nem is látja át az ember, mi minden lakik benne. Talán jobb is, míg nem jön rá, micsoda egy utolsó alak.

Az első napsugarak aranyfénnyel szórták tele a felsőházi kis szobát. Az asszonyok nesztelen, puha mozdulatokkal szedelőzködtek, illatos szereket visznek az Úr sírjához. Péter legszívesebben velük ment volna, hogy belekiáltsa a sírba, bele a világba: Bocsáss meg nekem, bocsáss meg, Uram! De késő. A halál mindennek a vége, a bocsánatkérés lehetőségének is. Csak önmagát csapja be, aki halotthoz beszél – gondolta, és két tenyerébe rejtette arcát a hajnali fény elől.

Az asszonyok izgatott összevissza kiáltozására ébredt. Először azt hitte, értük jöttek a rómaiak, de senki sem mozdult, csak döbbenten bámultak a tanítványok az egymás szavába vágva lelkendező nőkre. Valami angyalról beszéltek, és hogy feltámadt az Úr. Képtelenségnek tűnt az egész, de János az ajtó felé lódult, és Péternek sem volt tovább maradása. A friss reggeli szellő kifújta az álom maradékát is a szeméből, ahogy az arimátiai ember sírkertje felé futottak. Persze János gyorsabb volt, de hát fiatalabb is. Az elhengerített kő mellett azonban megvárta, csak nézett le vágyakozva a sötét üregbe, nem merészkedett be egyedül. Együtt futottak lefelé a lépcsőn a földbe vájt lyukba, ám a halotti padon csak az összehajtogatott foltos fehér lepleket látták.

Ellopták – gondolta Péter, de amint megpillantotta János átszellemült arcát, nem volt szíve kimondani sejtését. – Milyen ostoba vagyok! Igen, nehéz elfogadni, pedig van, ami helyrehozhatatlan. És ha bocsánatot kérhettem volna is, megbocsátott volna-e egyáltalán valaha? Ezt most már soha nem fogom megtudni. És lehet, hogy azt sem, hol is van a helye az emberi szívben annak, ami helyrehozhatatlan.

A következő néhány óra parázs vitákkal telt. A férfiak érveltek, reménykedtek és kételkedtek. A nők az ételt készítették titokzatos mosollyal az arcukon, mintha minden mozdulatukkal azt mondanák: elég a búsulásból, itt az ideje annak, hogy az élet visszatérjen a régi kerékvágásba. A szemükön még látszottak a sírás nyomai, ám a tekintetük valami nyugodt örömöt sugárzott. Péter az ajtót nézte mereven, mintha várna valakit, pedig az péntek este óta szinte egyfolytában zárva volt. A gondolataiba merült volna szívesen, de az étel illata nem hagyta.

A morajlás olyan hirtelen maradt abba, hogy Péter felugrott a helyéről. Az ajtóban Jézus állt, a Mester. Fehér ruhát viselt, és valami különös fény vette körül. A kezén és a lábán a szögek nyomaival ott állt közöttük, és a csendben csak annyit mondott szelíden, szeretettel: Békesség nektek!

Senki sem bírt válaszolni, csak nézték döbbenten, némán a csodát, amit reméltek titokban, de mégsem mertek várni. Aztán az Úr Péterre nézett, és újra csak azt mondta: Békesség nektek, Péter testvérem! Péter akkor Jézus lábaihoz borult, és sírt, mint egy gyermek. Már tudta, hol a helye annak, ami helyrehozhatatlan.

Füller Tímea