e-világ

A legújabb kori magyar történelemben, a rendszerváltozást követően először került sor ügydöntő népszavazásra. Ez annyit jelent, hogy az EU- referendum eredménye kötelező érvényű: a köztársaságot éltető népfelség elve alapján a döntést nem bírálhatja felül sem a kormány, sem a parlament. Az elmúlt tizenhárom évben tartattak ugyan népszavazások – legutoljára a NATO-csatlakozás kapcsán –, de ez volt az első ügydöntő alkalom.

Április 12-e óta sokat és széles körben vitatott kérdés a viszonylag alacsony részvételi arány. A negyvenhat százalék megítélésében úgy vélem, ez a szempont nem kapott eléggé hangot. Bizony mi – és ma még ezekhez a nemzedékekhez tartozik a választópolgárok többsége –, akik életünk javarészét a létező szocializmusban éltük le, nem szoktuk meg, hogy magunk dönthetünk az ország sorsáról, jövőjéről. Sokan nem érezték át ennek szépségét és felelősségét. Annál értékesebb a szavazók 84%-ának pozitív állásfoglalása.

Szeretném hinni – bár ilyen statisztika vagy közvélemény-kutatás nem készült –, hogy az egyházakhoz kötődő társadalmi csoportok nagyobb arányban járultak a szavazóurnákhoz, mint a hittől távol élő honfitársaink.

Mindez abból fakadhat, hogy az egyházak egyöntetűen az aktív részvételre és az „igen” szavazatra buzdították híveiket. Nem értünk egyet azzal a gondolkodással, amely az egyházakat egyszerűen civil szervezetként kívánja nyilvántartani, de kétségtelen, hogy a különböző felekezetek a közélet legmeghatározóbb intézményrendszerét jelentik. A civil szféra nem mozdult meg eléggé a kampányban, de talán a túlpolitizált állami élet nem is tartott erre igényt.

Működtek, működnek a régi paternalista reflexek – minden kormányban –, a „mi megmondjuk, mit kell tennetek, mi nektek a legjobb” elve – jelen esetben elmenni és igennel szavazni. Talán többen ezért maradtak távol.

Még kényesebb az említett túlpolitizált, sőt pártpolitizált, megosztott közélet, amelynek helyreállításában az egyházi személyiségek mind országos, mind helyi szinten sokat tehetnek. Mert a politikai elit hitelvesztése is hozzájárult a passzivitáshoz.

Magam is riadtan észlelem, hogy óvatosan fogalmazok, nehogy egy-egy mondatból politikai áthallás adódjék. Pedig ebben az ügyben egységes volt a hazai és a nemzetközi politika. Az Európai Parlament imponáló arányban szavazott a belépésünk mellett, a konkrét tennivalókat tekintve a legtöbb előrelépés az előző kormány idején történt, és ha nincs kormányváltás, bizonyára akkor is töretlen lett volna a folyamat. Tárgyszerűen így is az volt. Végül, már a népszavazást követően, a magyar Országgyűlés mindössze egy ellenszavazattal fogadta el az európai uniós belépésünket meghatározó szerződés aláírásáról szóló döntést. Utólag csendesen megjegyezhetjük, talán többet is tudtunk volna tenni a kampányban, de így is bizonyos, hogy az egyházak egyöntetű állásfoglalása benne rejlik a pozitív oldalban, a szavazásban résztvevők nyolcvannégy százalékának igenjében. Az egyházak számára mindig fontos volt a nemzet sorsa, és mindig európainak, illetve egyetemesnek vallották magukat. Az európai történelem szerves része az egyháztörténelem, ennek minden értékével, szépségével, bűnével, nyomorúságával.

Ezért is tudják jól az egyházak, hogy nem üdvözítő az európai lét, hanem feladat, lehetőség. Esély az Istennek tetsző felelős, autonóm, tehervállaló életvezetésre. Az örök élet reménysége, az Isten országába vetett hit a vertikális síkon, az Atyával való kapcsolatban jelentkezik, és a Fiú érdeméért valósulhat meg. De ebből adódik a kötelesség a horizontális síkon, az e világi életben, az értékorientált, értékőrző, értékteremtő munkálkodásért. Ennek egyik tartalma, történelmi tradíciókkal bíró kötelezettsége a magyar nyelv és kultúra ápolása. Ebben mindig meghatározó volt az egyház szerepvállalása, és ez biztosíték a jövőt illetően is. Felelősek vagyunk utódainkért. Ezt a felelősséget vállalták az egyházak a népszavazáskor.

Fontos döntés született meg április 12-én. Felelős polgárok határoztak az ország jövőjéről. Nem lehet eléggé megbecsülni ezt a tényt, és érezni kell benne a további feladatokat – az egyházi életben is. Mert akkor lesz igazi értelme (a várt, remélt gazdasági előnyökön túl) a csatlakozásnak, ha mi magunk élünk az ebből adódó lehetőségekkel, nem másoktól várjuk az útmutatást – az egyházi kapcsolatok területén is. Ezek közül hadd emeljem ki most azt, amit majd a határainkon túl élő magyarokkal való találkozás, korlátozás nélküli együttélés jelent. Jóleső érzés arra gondolni, hogy a Magyar Evangélikusok Tanácskozó Testületének közelgő találkozóján már az integrált Európában megnyíló új lehetőségekről tárgyalhatunk.

Jól vizsgáztak az egyházak az uniós népszavazás kapcsán, nem váltak a politika, a pártpolitika eszközeivé – jóllehet mindig vannak erre irányuló kísérletek –, saját identitásuk alapján tudtak üzenetet közvetíteni. Ez a feladat az integrációs folyamatban a továbbiakban is. Ezzel elősegíthetjük az egészséges közélet fejlődését, a polgári kultúra terjedését is. Így lehetnek ma is méltóak a hazai egyházak a sokat vitatott, szép és igaz „történelmi” jelzőre.

Dr. Frenkl Róbert