Liturgikus sarok

Többek kérdésére válaszul

Ezúttal megszakítjuk a liturgikus térről szóló sorozatunkat, hogy – egy aktuális kérdés kapcsán – a nagypénteki liturgia egyik sajátos vonásáról is szóljunk.

Az elmúlt időben – különösen is nagyhét környékén – többen megkerestek a kérdéssel: miért marad el nagypénteken a glória, azaz az Isten-dicsőítés angyalok énekét időző mondata: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat”. Sem a lelkész nem mondja, sem pedig a gyülekezet nem énekli. Azt is kérdezik sokan, miért marad el a mindennapi istentisztelet rendjéből (énekeskönyvünkben a 17. szám alatt található) az igeolvasás utáni halleluja. A felvetés jogosnak tűnik, hiszen többnyire az indoklást is hozzáfűzik: nagypéntek Isten halálos szeretetének megnyilvánulása, ahol helye lenne a magasztaló éneknek, az Isten-dicséretnek. Isten nagy tetteinek magasztalása éppen nagypénteken lenne aktuális. Elfogadom az érveket, és mégis úgy hiszem, hogy az egyház ősi gyakorlata helyénvaló. Érdemes rajta elgondolkodni és indokait megfontolni.

Mindenesetre örömmel tölt el, hogy olvasóinkat foglalkoztatják a liturgia miértjei. Ez lenne az igazán fontos: hogy a szolgálók és a liturgia „passzív” résztvevői egyaránt elgondolkodjanak azon, mi miért van az istentiszteleten. Sok idegenkedéstől, félreértéstől, nemtetszés-nyilvánítástól lennénk mentesek, ha tudatosan élnénk meg a liturgia egy-egy részét, értenénk a benne zajló folyamatokat, ha az apróságokat és a nagy összefüggéseket átlátnánk. Most zajló liturgiareformunknak is az az elsődleges és igazi célja, hogy megtanuljuk értékeinket, felfedezzük meglévő kincseinket. Nem a mindenáron változtatni akarás vezérli a Liturgiai Bizottságot, hiszen a liturgia lényegéhez tartozik az állandóság és a változatlanság. A minimális tisztítás és reformáció mellett az igazi cél az, hogy megismerjük, és értő módon használjuk az istentisztelet elemeit, illetve rájöjjünk arra: milyen gazdag világ rejtőzik az olykor fakónak hitt liturgiai gyakorlatunkban.

A liturgiának dramaturgiája van. Az Isten-ember találkozás drámája zajlik minden istentiszteleten. Ennek rendje, tudatos felépítése nemcsak egy alkalomra szól, hanem egy adott időszak, sőt az egész egyházi év összefüggésében. Ez pedig azt jelenti, hogy mindennek rendelt ideje és rendelt helye van, ahol megvan az ideje a sírásnak, és megvan az ideje a nevetésnek, megvan az ideje a gyásznak, és megvan az ideje a táncnak (vö. Préd 3,4). Azaz megvan az ideje a bűnbánatnak és a hálaadásnak, az Isten szerinti szomorúságnak és a felszabadult magasztalásnak.

Nagypéntek a mély gyász napja akkor is, ha mi az akkori eseményeket húsvét felől, a feltámadás fényében nézzük. Krisztust siratjuk s benne az embert magát, a bűneinket, az emberlétünk tragédiáját. Ha az énekben arra biztatunk, hogy „E nagy nap fájdalmát, ó, ember, gondold meg” (EÉ 211), és azt mondjuk: „Ó siralom! Szívfájdalom! A lelkem hogyne sírna?” (EÉ 210), akkor miért ne sírna a liturgia csendes, hallgató, könnytelen sírással. Ha az ég elsötétül Krisztus halála pillanatában, akkor a rá emlékező, az eseményeket megelevenítő, a krisztusi áldozatot jelenvalóvá tévő liturgia ugyanúgy félreteheti a glória csillogását és a halleluja fényességét. Nagypénteken az egyház méltóságteljes csöndben hallgat, hogy azután annál fényesebben szólaljon meg a felkiáltás: Krisztus feltámadt, valóban feltámadt, dicsérjük az Urat, halleluja! A liturgia – nem véletlen és hiábavaló a két évezreden át tartó letisztulás – nagyon mértéktartó, szemérmes az események feldolgozásában. Nem jár meg végleteket, de mindig helyén van benne minden. A gyász ideje is a méltó magatartással, illetve az örvendezés ideje is a megfelelő, elsősorban a belső örömöt jelző kifejezésmóddal.

A keresztény ember gyásza nem valamiféle embertelen hangulati dacolás a halállal, ahol kincstári optimizmussal nem szabad siratni. (A szekták elvárják tagjaiktól az ilyen „vidám” temetést.) Nagypénteken az egyház Krisztust gyászolja – és erre is vonatkozik Pál mondata, amit a thesszalonikabeli gyülekezetnek ír: „Szeretteim, nem szeretném, ha tudatlanok lennétek az elhunytak felől, és úgy szomorkodnátok, mint akiknek nincs reménységük” (1Thessz 4,13). Nem azt mondja tehát, ne szomorkodjunk, hanem azt, hogy ne úgy szomorkodjunk, mint akiknek nincs reménységük. Évről évre, Krisztus keresztre feszítésének emlékünnepén gyászolunk. De úgy, mint akiknek szívében ott él a húsvéti reménység.

Természetes – bár ezt Agendánk és énekeskönyvünk nem jelzi –, hogy a nagypénteki forma nagyszombaton is érvényes. (Nem véletlenül kapta a nagyszombat sok helyen a „csendes szombat” nevet.)

A glória nem hallgat el, csak várat magára. Hogy a nagypénteki sötétség ismét fényességgé váljék húsvét hajnalán.

Hafenscher Károly (ifj.)