Kultúrkörök

Erzsébetvárosban, a Dob utca elején található egy emlékmû. Szabó Tamás mûve elesett nõalakot ábrázol, de felirata szerint Carl Lutz embermentõ tevékenységének állít emléket. Nap mint nap sokan mennek el mellette, valószínûleg többségük nem tudja, ki volt õ. Emlékezetünk hiányosságán segít Theo Tschuy végre magyarul is megjelent könyve (Becsület és bátorság. Carl Lutz és a budapesti zsidók). A szerzõ evangélikus teológus, az egyháztörténet doktora, aki sokat foglalkozott ökumenikus és emberjogi kérdésekkel, különös tekintettel Kelet-Európára.

Carl Lutz kis svájci faluban született. Özvegy édesanyja nevelte mélyen vallásos szellemben, anyagi nehézségek között. Kereskedelmi tanulmányai után álmai országába, Amerikába utazott. Néhány év fizikai munka után teológiai, majd bölcsészeti tanulmányokat folytatott. A húszas évektõl a svájci diplomácia szolgálatába lépett. 1934-ben a palesztinai konzulátusra helyezték, és az ott töltött évek gyökeresen megváltoztatták a zsidókról alkotott nézeteit, amelyek addig nem voltak mentesek bizonyos elõítéletektõl. A zsidó lakosság elleni arab támadások felháborították, s emiatt élesen bírálta a brit kormányzat közönyét – ennek elismeréseként 1959-ben Haifán utcát neveztek el róla. A háború kitörésekor az eltávozott német követség ügyeinek intézését, a német érdekek diplomáciai képviseletét kapta feladatául. Megoldotta a német konzulátus személyzetének zökkenõmentes hazautazását, s közben jó kapcsolatokat szerzett a német hivatalokban – amelyeknek hasznát vette késõbbi tevékenységénél, Budapesten is.

Néhány hónapig látta el ezt a munkát, utána Berlinbe helyezték Jugoszlávia érdekképviseletének ellátására. Az 1942-es évet már Svájc budapesti követségén kezdte mint alkonzul. Tapasztalatai alapján megkapta a brit érdekek képviseletét is. (Ekkor PaIesztina angol mandátum volt!) Sokat segített, fõleg a gyermekek kijuttatásában. Lutz mentõakcióinak legjellegzetesebb formái az úgynevezett palesztinai bevándorlási igazolványokra épülõ transzportlisták voltak, amelyek mintát jelentettek késõbb más követségek számára is. Az 1942–43-as években fõleg hajón – a Dunán és a Fekete-tengeren – sikerült a cionista szervezetekkel együttmûködve több ezer zsidót az „ellenséges” brit területre irányítania.

Amikor 1944. március 19-én Hitler megszállta Magyarországot, tömegek kerültek életveszélybe. Lutz közremûködött a „Kasztnervonat” megszervezésében, de kiterjedt kapcsolatai ellenére nem tudta megakadályozni a nagy többség deportálását. 1944. október 15., a nyilas hatalomátvétel után egymást követték a megmaradt budapesti zsidóság elleni atrocitások. Sokan külföldi védelmet próbáltak szerezni, szerencsére akadtak diplomaták, akik nem tagadták meg a segítséget bajba jutott embertársaiktól. Perlasca spanyol, Rotta vatikáni, Wallenberg svéd ügyvivõ mellett a svájci Lutz is komoly áldozatokat hozott. Az Idegen Érdekeket Képviselõ Osztály foglalta el a Szabadság téri volt amerikai követség épületét, és ezt a szervet Lutz teljesen az üldözött zsidók mentésének szolgálatába állította.

Sokat írtak már a védett házakról, a nemzetközi vagy a kisgettó zsúfolt házairól, amelyek néhány hétig viszonylagos biztonságot adtak emberek tízezreinek. Carl Lutz nevéhez fûzõdik a Vadász utcai „üvegház” oltalmazása is, ahol nemcsak 3000 zsidó talált menedéket, de cionista igazolványgyár és ellenállási központ is mûködött.

Theo Tschuy beszámol a fõváros ostromáról, az erzsébetvárosi „nagygettó” megmenekülésérõl, amellyel kapcsolatban idézi Pfeffer Wildenbruch német városparancsnok Lutzhoz írt egy évtizeddel késõbbi levelét. (Ezt és más, a nagygettónak állítólag nyújtott SS-védelmet õ is fenntartással fogadja. Mindenesetre bizonyítja, hogy Lutz minden kapcsolatát megmozgatta az üldözöttek védelmében.) Az életben maradt budapesti zsidókról összeállított statisztikából kitûnik, hogy a megmentett 124 000 fõbõl 46 500 az õ közbenjárása révén menekült meg. Ehhez hozzászámította az õ védelme alatt mûködõ, hamis iratokat gyártó cionista fiatalok által mentesített 20 000 személyt, illetve az 1942–44 között általa kivándoroltatottakat – öszszesen tehát 72 000 fõ köszönheti Carl Lutznak az életét.

Mi lett a magyar holokauszt legnagyobb embermentõjének további sorsa? Otthoni fogadtatása közönyös, méltatlan volt. „Hatásköri túllépésnek” minõsítették a tízezrek életét megmentõ kollektív útlevelek kiadását, ami az általa szervezett mentõakciók megtagadását jelenti. (Tschuy elítéli hazája hivatalos köreinek rideg magatartását, amellyel hosszabban is foglalkozik, említve a svájciak által a határon a náciknak átadott 30 000 zsidó menekült tragédiáját is.)

Lutzot nagyon bántotta ez a méltánytalanság, de a magyar Csányi Magdával való második házassága új családi örömökkel vigasztalta. 1950-ben felkérték a Lutheránus Világszövetség izraeli kapcsolatainak rendezésére, amelyet a helyszínen példásan végre is hajtott.

Hosszú ideig csak zsidóktól kapott elismeréseket – az elsõ köszönõlevelet még 1944 novemberében küldte neki Stern Samu. Két év múlva a 22. cionista világkongresszus ünnepelte, a Zsidó Nemzeti Alap beírta nevét az Aranykönyvbe. Kapott magyar kormányköszönetet és amerikai ezüstérmet is, de hazája, „a fukar, hegyi ország” hallgat érdemeirõl, csak szülõfalujában lett díszpolgár.

Izraelben utca és emlékfák, Budapesten szobor és emléktábla hirdeti emlékét, tetteit. Talán ennél is többet ér az általa megmentettek – és az utókor – hálája! Theo Tschuy könyve sokat tehet e kiváló ember megismertetéséért. Monografikus alapossággal tárgyalja Carl Lutz életét és tevékenységét, terjedelmes függeléke jegyzetekkel és névmutatóval segíti a tárgyban elmélyedni kívánó olvasókat, akiknek száma remélhetõleg méltó lesz a könyvhöz és témájához.

Theo Tschuy „Becsület és bátorság. Carl Lutz és a budapesti zsidók” címû könyve Simon Wiesenthal elõszavával jelent meg a Well-Press Kiadó Kft. gondozásában Miskolcon, 2002-ben.

Róbert Péter