Napról napra

Nyisd meg szádat a némáért, a mulandó emberek ügyéért! Péld 31,8 (Mt 25,40; Jn 10,11–16/27–30/; 1Pt 2,21b–25; Zsolt 23) A Példabeszédek könyvéből idézett felszólítás egy szülői jó tanácsot fogalmaz meg a király számára. Az uralkodónak kötelessége, hogy népe minden tagjának jogait képviselje, és kiálljon azok mellett, akiknek segélykiáltása elveszik a világ zajában. Ez a tanács mindazok számára példaértékű, akik közvetíthetnek a nép és a hatalom között. Tágabb értelemben pedig jó tudnunk, hogy nekünk is van közbenjárónk mennyei Atyánk előtt. Jézus, aki az Atya előtt esedezik érettünk, mulandó emberek ügyéért.

Bűneim büntetése utolért engem, áttekinteni sem tudom őket. Uram, siess segítségemre! Zsolt 40,13.14 (Róm 8,33; 4Móz 27,/12–14/15–23; Róm 16,1–16) A 40. zsoltárt író Dávid király életét jól ismerjük a Szentírásból. Felismerhetjük erényeit, és megláthatjuk emberi elesettségét, bűneit is. Ezúttal Isten szeretetéért ad hálát. Életében megtapasztalta az Úr jóságát, gondviselését, kegyelmét. De az igazi hálaadás mégsem ezek számbavételekor fogalmazódik meg benne, hanem akkor, amikor bűnbánatot tart. Amikor szembe mer nézni önmagával, és felismeri bűnös voltát. Ő azért kedves Isten előtt, mert kegyemből él.

Pál írja: A törvény szent, a parancsolat is szent, igaz és jó. Róm 7,12 (Zsolt 119,172; 1Kor 4,9–16; Róm 16,17–24) Az Újszövetség népe számára nagy kísértés, hogy a törvény előírásainak háttérbe szorításával kizárólag az evangéliumra, a bűnbocsánatra helyezzük a súlyt. Pál apostol a saját élettapasztalatain keresztül teszi érthetővé számunkra, hogy a törvény tükröt tart elénk, amelyből megláthatjuk, hogy nélküle nem vennénk tudomást a bennünk szunnyadó bűnről. A parancsolat ismerete, illetve annak nem cselekvése tudatosítja bennünk a bűnt. Szükség van tehát a törvényre – ezt hangsúlyozza Pál.

Örök szövetséget kötök veletek. Ézs 55,3 (2Kor 3,6; Jn 17,20–26; Róm 16,25–27) Több szövetségről is olvashatunk az Ószövetségben, amelyet Isten választott népével kötött. Ezek általában alkalmi és időleges megoldások voltak Isten és az ember kapcsolatának rendbetételéhez. De érződik ezekből, hogy valami radikális változásra van szükség, másfajta örök szövetségre, ami az egész világra kiterjed, és minden ember érzi ennek hatását. Erről a jövőről beszél Ézsaiás próféta is. Isten az idők teljességében elküldte egyszülött Fiát, hogy megváltson minket, és szövetséget kössön velünk Jézus Krisztusban.

Amikor Jézus már közeledett az Olajfák hegyének lejtőjéhez, a tanítványok egész sokasága örvendezve, fennhangon dicsérni kezdte Istent mindazokért a csodákért, amelyeket láttak. Lk 19,37 (Zsolt 26,12; Ef 4,/8–10/11–16; 2Sám 2,1–11) Jézus arra készül, hogy bevonuljon Jeruzsálembe, és bevégezze megváltói művét a kereszten. Eközben a sokaság királyként ünnepli őt, akiben mindennapi életük apró problémáinak megoldóját látják. Látták a sok csodát, és azt remélték, hogy végre egy olyan ember van közöttük, aki minden testi szükségüket megelégíti. Néhány nappal később – nagypénteken – csalódniuk kellett. Isten Fia nem azért jött közénk, hogy a szükségleteinket betöltse, hanem azért, hogy Megváltónk legyen. Ezért sokan csalódnak benne ma is.

Ne ejts rémületbe engem, légy oltalmam a veszedelem napján! Jer 17,17 (Mt 8,8; Mt 26,30–35; 2Sám 5,1–12) Jeremiás prófétát gúnyolódók veszik körbe, amikor ez a könyörgés megfogalmazódik ajkán. A hite miatt csúfolják őt. Isten szolgálatára szentelte egész életét, és most, amikor valamilyen betegség gyötri, a környezete azt sziszegi felé, hogy értelmetlen volt ilyen komolyan követnie Urát, hiszen hűtlenül cserbenhagyta őt. Milyen ismerős ez a felfogás a kereszt körül állóktól is: Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni. Elhagyta őt az Isten. Mi is bátran kérhetjük Istent ennek az igének az újszövetségi megfogalmazásában: Ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól.

Keresztelő János mondja: „Én vízzel keresztellek titeket, hogy megtérjetek, de aki utánam jön, erősebb nálam: arra sem vagyok méltó, hogy a saruját vigyem. Ő majd Szentlélekkel és tűzzel keresztel titeket.” Mt 3,11 (Ézs 62,11; Jn 14,1–6; 2Sám 5,17–25) Keresztelő János a bűnbánat keresztségét hirdette a Jordán partján. De a megtérő bűnösök sorában ott volt Jézus is, aki bűntelen volt ugyan, de éppen ezért magára vette mindannyiunk bűnének büntetését. Lemondott isteni méltóságáról, és a bűnösök közé sorolták, hogy nekünk üdvösséget szerezzen. Méltatlanná tette magát, hogy mi méltók lehessünk arra, hogy megálljunk Istenünk előtt.

Menyes Gyula