A vasárnap igéje

Bár talán túlontúl szokványos, hogy a Jézus és a Péter között folytatott párbeszéd kapcsán visszautaljunk a nagypéntek esti tagadásra, ezt mégsem kerülhetjük el most sem. Mert míg a többi tanítvány esetében (Júdást, illetve Jánost leszámítva) csak annyit olvasunk, hogy elfutottak, szétszéledtek, addig Péternél a félelemnek sokkal konkrétabb formáját látjuk: szavaiban megtagadta Jézust – háromszor. Bár az is igaz, hogy „maga is kereste a bajt” – és ez mindenképpen a javára magyarázandó –, hiszen ő az egyetlen, aki azzal a döntésével, hogy követi Jézust a főpap udvaráig, maga szolgáltatja az előfeltételt arra, hogy tagadjon. Aki elbújik az emberek elől, az nem kerülhet a nyilvános tagadás helyzetébe, de egyúttal a bizonyságtétel helyzetébe sem… Erre később mindenképpen vissza kell térnünk.

Először azonban nézzük meg, hogyan oldja fel Jézus a közte és Péter között az utóbbi tagadásával okozott törést. Emberi viszonyaink között az ilyen „tagadások” többnyire soha be nem gyógyuló sebeket okoznak, sokszor hosszú évekig nem is teszünk lépéseket a gyógyulás felé. Ritkább esetekben a sebek maguktól behegednek, és a megromlott kapcsolat egy bizonyos szintig normalizálódni is tud. Nem beszélünk a múlt sérelmeiről, feleslegesnek tartjuk, hogy újra felidézzük azt a sötét pillanatot, amelyben megtagadtak, elárultak minket. Elfojtjuk érzéseinket, fájdalmunkat, bízva abban, hogy az idő a legjobb orvosság. De hát nehezen tudunk felejteni… Ott ég bennünk elolthatatlanul a tagadás sebe, és a másik homlokán a jel: tagadó.

Jézus a konfliktusmegoldás egészen más útját járja, és persze járatja Péterrel is. Azt is hozzá kell rögtön tennünk, hogy nem egyszerűen kezelni akar egy meglévő konfliktust, nem az eredeti állapotot akarja visszaállítani, hanem újat akar. Nem egyszerűen rehabilitálni szeretné Pétert, hanem más emberré kívánja tenni. Mélységes igazság ez: az emberekkel szembekerülve gyakran úgy érezzük, hogy az idő múltával, erőfeszítéseink révén visszatérhet a régi béke, a régi állapot, közben nem számolunk azzal, hogy ez lehetetlen. Továbblépni csak új úton lehetséges, amiért bizony komoly áldozatot kell hozni mindkét félnek. Nem elegendő csupán a régi visszaállítása a jelenben, hiszen halottá és a jelen-jövő számára terméketlenné válik. A cél csakis a jelen és a jövő felé nyitott lépés lehet.

Jézus nagyon jól tudja, nincs szükség arra, hogy Pétert újra és újra a földbe döngölje tagadásáért – csak finoman emlékeztet: ahogyan Péter háromszor tagadott, ő is háromszor kérdez. Világossá teszi, hogy mindaz, amit mond, Péter tettének tudatában mondja. Így minden szava még hangsúlyosabbá, fontosabbá válik. Azt is nagyon jól tudja, hogy kérdése – „jobban szeretsz-e engem, mint ezek?” – Péter számára nagyon furcsa, mély jelentést hordoz. Talán arra számít, hogy Jézus félrehíva őt majd azt kérdezi: Péter, megtagadtál, de ugye azért szeretsz legalább annyira, mint a többiek? De nem. Az őt megtagadó Péter Jézus kitüntetett figyelmét kapja ajándékba, sőt Jézus elébe szaladva a válasznak, Pétert akarja elvezetni a jézusi bűnbocsánat logikájára: akinek többet engedtek el, az hálásabbá válik, mint akinek „kevesebb” terhelte a lelkét. Mintha a Jézushoz való ragaszkodás, az iránta való szeretet az emberi bűn, a kudarcok, a félelmek kohójában formálódna azzá, amivé lennie kell. És valóban, ezt az utat nem kerülheti meg egyikünk sem. Krisztus közelében, az ő kitüntető figyelmében szembe kell tudnunk nézni azzal, hogy Jézus miért ajándékoz meg a „kivételezéssel” – legvégső soron pedig saját életének feláldozásával. Mindez azért is döntő fontosságúvá válik, amit már korábban említettünk: Jézus más emberré akarja tenni Pétert; és aki elbújik az emberek elől, az nem kerülhet a nyilvános tagadás helyzetébe, de egyúttal a bizonyságtétel helyzetébe sem.

Jézus számára egyértelmű, hogy Péter nem felületes sikerhajhászás érdekében tagadja meg őt, hanem az emberi lét alapvető életféltése miatt. Ennél őszintébb és mélyebb érzés aligha lehet az ember sajátja. Tehát Pétert egy nagyon alapvető, minden döntést meghatározó tulajdonsága vezette el az elképzelhetetlenhez: a tagadáshoz. A mássá formálás pedig ennek a mélyben meghúzódó lelki motivációnak a „kicserélése”: az életféltés helyére a Jézus iránti szeretet állítása, amely éppen az életféltésre adott egyetlen lehetséges felelet. Péternek erre kell rádöbbennie, ezt kell megvallania.

Így válik lehetségessé, hogy Péter később ugyanolyan mélyen meghúzódó motivációnak engedelmeskedve vállalja a lehetetlent: életét áldozni Krisztusért, a róla szóló bizonyságtételért. Mert legbelül megalapozva, mindennek mélyén nem is tehet mást. Íme, a más, az új ember, aki bizonyságot tesz Krisztusról, akire Krisztus rá meri bízni annak a küldetésnek a továbbélését, amiért ő testet öltött: Isten nyájának pásztorlását.

Kendeh K. Péter