Liturgikus sarok

Liturgikus tér

A liturgikus térnek három kitüntetett helye van: az oltár, a szószék és a keresztelőmedence. Ha egy gyülekezet nem tudja egy ütemben berendezni a templomát, először oltárt épít. Mellőle – szükség esetén – prédikálni és keresztelni is lehet, anélkül hogy egy pillanatra is kétséges lenne, hogy az oltár az imádságnak és az úrvacsora ünneplésének a helye.

Tudatosan használjuk az oltárasztal kifejezést. Az oltár az áldozatról beszél. Ezt Jézus Krisztus hozza. Az asztal az áldozatból való részesülésről, a kommunióról szól. Az oltárasztal az „érettetek és sokakért” misztériumának, megváltásunk titkának tárgyi-liturgikus jele.

Még nem vált vérünkké, hogy oltárasztalról beszéljünk. „Oltárt akarunk, nem hackstockot (bontóasztalt)!” – háborgott egy gyülekezet, ahová oltárasztaltervét küldte valaki. Gyülekezeteink közvéleményében – oltárról szólva – inkább a képes-szobros-oszlopos felépítményre (retebulum), mint az oltár asztalára esik a hangsúly. Az utolsó tíz év templomait leszámítva valóban olyan oltáraink vannak, ahol az Úr vacsorájának asztalát szinte „beszívja” a felépítmény, vagy úgy rátelepszik, mintha az oltárasztal csak ürügyül, alapzatul szolgálna a felépítmény számára. A Dunántúlon egyetlen templomot láttam (Tordason), ahol az oltár „asztal” része nem a felépítmény alatt, hanem attól elválasztva, előtte áll.

Tehetősebb gyülekezeteink szívesen vásárolták fel a „kalapos király” által feloszlatott szerzetesrendek templomainak barokk oltárait, a szegények pedig megépíttették ezek szerény vagy még szerényebb változatait. A barokk művészet természetéhez tartozik, hogy szinte irtózik az egyenes vonalaktól. Nemcsak a szobrai „vonaglanak”, hanem sokszor az oltárasztal is. Hol domborít az oltár lapja, hol homorít. A sarkok sem igazán sarkosak. Elveszik az asztal jelleg, és ember legyen a talpán, aki normálisan le tudja teríteni ezeket az oltárlapokat.

Nem új képrombolásra uszítanak ezek a sorok. Becsülnünk kell ezeket az oltárainkat, sőt eredeti szépségükben kell helyreállítani őket. De azt nem engedhetjük meg magunknak, hogy az oltárasztalt hangsúlytalanná tévő felépítményes oltártípus legyen az építendő oltárok példaképe. Az oltár: az oltárasztal! Általában nincsen lehetőség a felépítmény és az oltárasztal szétválasztására, de kapjon levegőt és teret. Hiszen nem csupán a felépítmény nyomja, hanem sokszor a hozzáépített rács és a teret alig hagyó padtömeg is fullasztja. Az oltárasztalnak mindenképpen térre és levegőre van szüksége, hogy látványként is utaljon rendeltetésére. A templomban az oltárasztal ugyanis az istentiszteleten kívül is beszél.

Legalább három feltétele van annak, hogy megszólalhasson: Nemes anyagból készüljön. A nemes anyag nem drágát, hanem igazit, valódit jelent. A legegyszerűbb fa is nemes anyag, ha valóban fa. A kő is nemes, ha igazán kő. Az oltárasztal anyaga sem hazudhat! Arányos és szükséges méretben építsék. Ez a méret akkor ment feledésbe, amikor a gyülekezet leszokott az úrvacsoráról, és az oltárasztal lapja polccá silányult, amit sokszor fölös számú gyertyatartóval, vázákkal és virágcserepekkel, illetve használatra alkalmatlan díszbibliával zsúfoltak tele, s szinte alkalmatlan lett arra, amire való: úgy kell valahol helyet szorítani rajta a kehelynek, ostyatartónak, Agendának.

Míves munkával készüljön. Ha csupaszon állna, akkor is lássék rajta, amire való. A terítők nem azt a célt szolgálják, hogy a silány anyagot vagy az igénytelen munkát leplezzék.

Az oltárasztal nem zárja ki a képet, de azt nem feltétlenül kell neki hordoznia. Az oltárasztalhoz hozzátartozik a feszület, de ez nem jelenti azt, hogy feltétlenül rajta kell lennie. Nyeles, hordozható formában mellette állhat, vagy ha a tér engedi, fölötte is függhet. Nem lesz üres így az oltárasztal? Miért lenne üres, ha rajta a paténa és a kehely? De amikor ezek nincsenek ott, akkor is emlékeztet a csodálatos vendégségre, és jelzi a nagy vacsora ígéretét. „Ott áll a templom szentélyében, lépcsők emelik ki a térből, amely kívülről maga is el van különítve az ember munkaterétől. Szilárdan áll biztos talapzatán… És a talapzaton ott nyugszik az oltár lapja, a menza…, egy szépen elkészített hely. Nem valami zeg-zug, hanem szabad sík. Nyíltan áll, mindenki szeme előtt.” (R. Quardini: Az egyház szent jelei)

Szabad tér, tágas tér a magát ajándékozó Úr számára, hívogató asztal, amely körül a küzdő egyház éneke-imádsága egyesül az angyalok és az üdvözültek mennyei seregének a himnuszával, és amelynél megízleljük az eljövendő Ország örömét.

Oltár a s z t a l.

Fehér Károly