A hét témája

"És útra kelve el is ment az apjához." (Lk 15,20a) Mondják, hogy létezik egy nemzetközileg is elismert napja az esztendőnek, amely az édesapáké. De én még nem hallottam senkitől, hogy apák napján kicsinosított kis családjával együtt felkerekedett volna, hogy felköszöntse, egy virágcsokorral meglepje, szívének forró hálájával megölelje édesapját. Tartok tőle, hogy ilyesmi – figyelmetlenségünk miatt – az év többi napján sem gyakori. Úgy tűnik, hogy a szemfüles kereskedelem sem aknázta még ki az apák napi megemlékezésben rejlő üzleti lehetőségeket, hiszen a kereslet formálja a kínálatot. Sajnos az irodalom is mostohán bánik édesapáinkkal, hiszen sokkal kevesebb vers és próza őrzi önfeláldozó szeretetük áldott emlékét, mint édesanyáink esetében.

Különös, hogy az életadás gyönyörűséges, a teremtő Isten által nekünk ajándékozott képességét is általában csak az anyasághoz kötjük. Érdemes megfigyelnünk, hogy az életidegen, ám szenzációként emlegetett klóntechnika akarva-akaratlanul is azt sugallja, hogy nincs szükség hímivarsejtre a fogantatáshoz. Állítólag elegendő hozzá egy asszony, saját petesejtjével, génjeivel és anyaméhével, s az orvosi beavatkozás „csodájaként” máris létrehozható a kívánt gyermek. Mindez nem pusztán azért ördögien rettenetes, mert manipulatív eljárássá degradálja a gyermeknemzést, hanem azért, mert szándéka szerint kikerülné az Istent, akinek úgy tetszett, hogy egy férfi és egy asszony bensőséges együttlétének gyümölcse legyen az utód.

Az apaságot természetesen nem csak a nemzés, az élet továbbadásának képessége miatt kellene újra felfedeznünk és megköszönnünk Istennek, illetve az édesapánknak.

Észre kellene vennünk a köztünk élő hősies apákat, akik becsülettel, végtelen jósággal egyedül nevelik gyermekeiket, és próbálnak anyjuk helyett is édesanyjukká lenni számukra. Meglátni a szürke hétköznapok névtelenül küzdő apáit, akik a sokadik másodállást fölvállalva emésztik föl önmagukat, csakhogy családjuk számára minden szükségeset előteremthessenek. Felköszönteni édesapáinkat, akik hűségesen óvták édesanyáinkat, amikor szíveik alatt hordoztak bennünket, és társaik voltak nevelésünkben, s akik talán soha sem mutatták ki, de mégis könnyeztek titokban, ha betegség kényszerített ágyba bennünket, ha reménytelenül szerelmesek voltunk, vagy ha konokul ügyet sem vetettünk az apai intésre.

Ki tekinthetett be közülünk a büszke apai szívbe, amely örömétől repesett, amikor először neveztük őt így: édesapám?! Vajon észrevettük-e, hogy csupán erős férfinak akarja mutatni magát előttünk, azért nem beszél soha érzelmeiről, de tekintetében mégis annyi gyöngédség van, hogy szemének égszínkék tavában fürödni lehetne? Talán nem volt édesapánk se híres, se különösebben csodált személyiség, de mégis: ember volt, csupa nagybetűvel! Néha, szinte észrevehetetlenül természetes volt a jelenléte: csak Ő tudta kinyitni a lekváros és savanyúságos üvegeket, nem félt egyedül lemenni a pincébe, és ő halászta ki a szoba sarkaiból a pókokat, amíg édesanyával együtt az ágyra ugorva sikítoztunk miattuk. Ha esett, természetesen ő volt az, aki kihozta a kocsit a bejárat elé, hogy meg ne ázzunk, és lemondott a sült csirkecombról a javunkra, mondván, hogy ő a szárnyát szereti. Édesapánk tanított biciklizni, ha kellett, egy kilométert is futva mellettünk a nyereghez erősített rudat szorongatva, míg biztonságosan magunk is megbirkóztunk a kétkerekű járgánnyal. Ő rakta ki az egérfogókat, és nyeste meg a rózsabokrokat, hogy se a rágcsálók, se a tüskék ránk ne ijeszthessenek váratlanul. Borotválkozás közben gyakran megvágta magát, és fájt a lába, annyiszor szaladt ki a boltba, ha anyuka elfelejtett megvásárolni valamit, de senki sem adott neki puszit, senki se törődött vele emiatt.

Amikor idősebb lett, mindig szerette volna elmesélni az életét, tanácsokat adni meg az álmairól beszélni, de többnyire nem volt időnk meghallgatni őt. „Időt rabló fecsegés” – gondoltuk, és csak ennyit mondtunk: „Pihenj csak, papa!”, és szaladtunk a munkahelyre vagy a gyerekhez, és nem értettük meg az önként felvállalt mellőzöttsége mögött rejlő lelki nagyságát, belső vívódásait, örökös megfelelési kényszeréből fakadó kudarcait. Nem vettük észre, hogy milyen magányos, és hogy most neki lenne ránk szüksége. Azután eljön a nap, amikor fiatalon vagy őszülő fejjel, de meg kell állnunk imádkozva apánk halálos ágya felett. Elmegy ő is. Ő, az édesapánk, akit mindig olyan nagynak és erősnek láttunk, akiről azt gondoltuk, hogy nincs olyan baj, ami legyőzheti. Aki olyan magától értetődő természetességgel, de mégis nélkülözhetetlenül, mindig mellettünk állt, most megnyúlt, elrévedt arccal, mint egy kicsiny, megriadt madár fekszik abban a nagy faragott koporsóban, amely szinte elnyeli, ahogy elnyelte előlünk a halál kérlelhetetlensége is. És a többi csendes reménység.

Nem tudom, hogy melyik napra esik apák napja az esztendőben. De május első vasárnapján, amikor az édesanyákat és nagymamákat köszöntjük a templomban, minden alkalommal megemlékezünk édesapáink és nagyapáink gondviselő szeretetéről is. „Tiszteld apádat és anyádat” – súgja a fülembe a jól megtanult parancsolatot kislányom. Csak forgatnánk ezt a drága igét naponta szívünkben mi, felnőttek is, felismerve, hogy javunkra szól – azért, hogy még a búcsú is könnyebb legyen, ha tőlük válni kell. Törjük ma meg, kedves olvasóim, a hallgatás szemérmes csöndjét, tegyünk félre minden büszkeséget és nézetkülönbséget, és keressük fel látogatásunkat vágyva váró szüleinket – amíg megtehetjük!

Szaladjunk édesanyánk karjaiba, de álljunk meg édesapánkkal szemben is egy áldott percre, és kézcsókkal valljuk meg neki, amit talán sohase mondtunk ki: „Szeretlek!” A boldogságtól biztosan megfényesedik a lelke.

Szőkéné Bakay Beatrix