Keresztény szemmel

„A halál fullánkja a bűn, a bűn ereje pedig a törvény” – írja Pál apostol (1Kor 15,56). Azt tanítjuk, hogy a törvény egyik fontos „munkája” éppen az, hogy rámutat bűneinkre – pontosabban bűnös valónkra. Tükröt tart elénk. Ez a tükör azonban nem azt a célt szolgálja, hogy szépítgessük benne magunkat, hanem hogy a maga valójában lássuk igazi arcunkat. Értelmetlen dolog azt kérdezgetni: „Bűnnek számít, ha ezt vagy azt teszem?”

Nem attól vagyok ugyanis bűnös, hogy megszegtem ezt vagy amazt a parancsot, nem is attól, ha azt gondolom, hogy a tízből csak kilencet vagy nyolcat sikerült megtartanom. Bűnös vagyok, mert egész valómmal elidegenedtem Istentől, teremtőmtől. Kiestem a vele való bensőséges bizalmi kapcsolatból. Ám ez nem az ő akaratából történt. Ha nem tudnám, nem érezném ennek kínzó valóságát, akkor Isten törvénye segít meglátnom a tátongó szakadékot, a kétségbeejtő különbséget az ő akarata és az én életem között. Bűnös vagyok, és a parancsolatok vélt megtartása nem tesz bűntelenné.

A törvény másik szolgálata abban áll, hogy eme kétségbeejtő tény felismertetése után mintegy Krisztushoz hajt, azaz a kegyelmes Isten keresésére indít bennünket. „Mert a törvény végcélja Krisztus, minden hívő megigazulására” – írja ugyancsak Pál (Róm 10,4). Tudjuk, ez volt Luther kérdése is, amelyre választ keresvén szinte öntudatlanul is elindította a reformációt. Mindez természetesen nem Luther, hanem a Szentlélek munkája volt.

A törvény tehát szembesít bűnös voltommal, és Krisztushoz vezet. Kérdés, vajon ezen kívül marad-e még szerepe életünkben? Sok vita tárgyát képezte a „törvény hármas haszna”. A kérdés ugyanis ez: a keresztény ember számára jelent-e igazodási pontot a törvény? Mielőtt ezt az utolsó kérdést megválaszolnánk, fontos tisztázni valamit. A tízparancsolat nem azonos a törvény egészével, hiszen Törvénynek, azaz Tórának a zsidó írásmagyarázat Mózes öt könyvét nevezi. A teológiai szóhasználatban ezek a fogalmak mégis összemosódtak. Most tehát a „törvény” alatt értsük a tízparancsolatot, s tegyük fel újra a kérdést: a keresztény ember számára mit jelent a tízparancsolat?

A felelet nem egyszerű. Hiszen ha egyszerűen azt mondjuk, hogy a keresztény embernek a tízparancsolat alapján kell élnie, akkor kétféle csapdába eshetünk: ha becsületesen vizsgáljuk önmagunkat, akkor azt kell mondanunk, hogy még mindig kárhozatban vagyunk, méghozzá menthetetlenül. Hiszen a hívő ember sem képes a parancsolatok szerint élni. Fontos tehát újra emlékeztetni egymást arra, hogy üdvösségünk nem a törvény vagy a parancsolatok megtartásával, illetve az erkölcsös életvitellel áll kapcsolatban, hanem egyedül Krisztus értünk vállalt áldozatával. Pál egyebek mellett így vall erről: „De hála az Istennek, aki a diadalt adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által!” (1Kor 15,57)

A másik csapda már veszélyesebb, és talán gyakoribb is: a keresztény ember azt hiszi magáról, hogy ő méltóvá lett mások tanítására – hogy Krisztus által-e vagy a saját erejéből, az már nem is olyan fontos. Ebben az esetben ugyanis valamiféle erkölcsi többletet tulajdonít magának. Semmi sem idegenebb, semmi sem áll távolabb az egyház lényegétől, mint ez a fensőbbséges gőg. Kétszeres a baj, ha emellett még önostorozásra, látványos bűnvallásra is telik a munícióból. Ismerős ez a szófordulat: „Mindnyájan bűnösök vagyunk, testvéreim!” Mennyire hazug és álságos ez, amikor pökhendi „beavatottságtudatot”, a külvilág vagy a többi hívő irányában tanúsított megvetést palástol csupán.

Vegyük észre, hogy a világias emberek közül sokan azt gondolják, hogy a hívők a tízparancsolat szerint élnek – vagy legalábbis azt hiszik magukról. Missziónkat tesszük lehetetlenné, az evangéliumot zárjuk palackba akkor, ha ebből a tévhi-tükből nem józanítjuk ki őket!

Végtére is akkor a tízparancsolatnak azon kívül, hogy bűnismeretre juttat, és Krisztushoz „kerget”, valóban nincs is semmi más szerepe? Az előbb elmondottak fényében bátran és örömmel mondom ki: igenis van! A keresztény ember számára a tízparancsolat útmutatás, a keresztény erkölcs alapja. Nemcsak a bűnösség és a megváltás szükségességének felismertetése a célja, hanem az is, hogy eligazítson erkölcsi alapelveink megfogalmazásában. Az, hogy tiszteld apádat és anyádat, ne ölj, ne paráználkodjál, ne lopj, ne hazudj, mások becsületét védelmezd – ezek a parancsolatok soha el nem évülnek. A megvalósításukra való törekvés egy egész életprogram, ugyanakkor teljesíthetetlen feladat. Még sincs szebb annál, mint hogy ebben gyakoroljuk magunkat.

Hol itt a félreértés lehetősége? Ott, hogy miközben ezt tesszük, soha nem szabad elfelejtenünk: mindennek semmi köze az üdvösségünkhöz. Ez „csupán” a földi életünket, itteni boldogságunkat érinti. Ezért a keresztény ember számára sem hiábavaló, hogy újra és újra átgondolja Isten örök parancsait. Az előző lapszámok hasábjain a magam részéről erre tettem egy szerény kísérletet.

Bartha István