A közelmúlt krónikája

Nagyhét kezdetén becses ajándékot vehetett át Isten kezéből dunaújvárosi gyülekezetünk: az Evangélikus Hittudományi Egyetem harmadéves teológusainak passiójátékát. Az igazgató lelkész bevezető igehirdetése Jézusnak Péterre vetett tekintetére irányította a figyelmet. Bizony a szónál sokszor lényegesen többet tud kifejezni egy ránk irányuló szempár.

Ezen a szép tavaszi estén az Úr Jézus földi életének utolsó napjaira nyílt rá a szemünk. Áldott óra volt ez, hálásak vagyunk érte. A megjelenített szenvedéstörténet valahogy nagyobb átélésre késztet, és ahányan részt vesznek ebben, annyiféle módon rezonálhat rá a lélek. Miközben egyes jelenetek megelevenedtek előttünk, arra gondoltam, mennyire jellemző az emberre Péter viselkedése ott, ahol mindenki elhatárolódni igyekezett Jézustól. Aztán odaképzeltem magamat a kiszolgáltatott, megalázott Jézus helyébe, és összeszorult a szívem, megsejtve, mit érezhetett Ő. Félelmetes, mit meg nem enged magának a világi hatalmasságot maga mögött tudó ember! A megfeszítettben pedig szinte érinthetővé vált Istennek az a végtelen, emberi értelemmel felfoghatatlan szeretete, amelylyel minden embert magához akar ölelni.

Az élmény hatása alatt voltam akkor is, amikor már otthonom csendjében újra elolvastam Lukács evangéliumából ezt a történetet. Különös módon egy mindeddig jelentéktelennek vélt epizód is megragadta a figyelmemet. Mikor a tanítványok kérdezik Jézust, hogy hol készítsék el a húsvéti bárányt, Ő nem egy konkrét helyet jelöl meg, hanem ezt mondja: „Amikor beértek a városba, szembejön veletek egy ember, aki egy korsó vizet visz; kövessétek őt abba a házba, amelybe bemegy.” (Lk 22,10) Péter és János nem azt mondták Uruknak: bízd csak ránk, majd mi elintézzük! – hanem az akaratát tudakolták. Jézus pedig nem egy bizonyos házat vagy annak tulajdonosát nevezi meg, hanem az emberek figyelésére biztatja tanítványait. Az ünnepre gyülekezők forgatagában igencsak ébernek kellett lenniük, hogy észrevegyék, melyik járókelőnek van korsó a kezében. Aztán az sem volt mindegy, hogy az a korsó üres-e, vagy pedig súlya van. És amikor rábukkantak erre az emberre, követniük kellett, ügyelve arra, nehogy szem elől tévesszék őt. Mégsem olyan jelentéktelen hát ez az aprócska részlet! Még ez is tele van mondanivalóval. Az egyik, talán a legfontosabb, hogy a tanítvány, mielőtt cselekvésre szánja el magát – akár Isten ügyében is –, ne a saját feje után menjen, hanem a Mester akaratát tudakolja. Hiszen nála már készen van a forgatókönyv, míg az egyéni akciók sok eredménytelen utat, felesleges izgalmat, elpocsékolt energiát kívánnak. Egy másik üzenete ennek a tanítványokat eligazító néhány szónak az lehet, hogy ne az emberek feje fölött elnézve – képletesen szólva csak az utcanevet, házszámtáblát fürkészve – haladjunk célunk felé. A történetben egy ismeretlen ember volt tudtán kívül arra hivatva, hogy az apostolokat a Jézus által kijelölt helyre elvezesse. Soha nem tudhatjuk mi sem, ki miért kerül utunkba, és azt sem, hogy kinek mutatjuk mi az utat, anélkül hogy arról tudomásunk lenne.

Ezekkel a gondolatokkal egészült ki lelkemben, tudatomban a szent komolysággal előadott passiójáték. Az, amit érzékszerveinkkel felfoghatunk, attól válik igazán értékessé, ami általa a lélekben végbemegy. És annak, hogy Jézus győzedelmeskedett az elmúláson, egyik biztos jele lehet az is, ahogy a kétezer éves történet soha nem veszíti el aktualitását. Sőt mindig van számunkra a már ismerteken túl egy-egy meglepően új mondanivalója, amire rácsodálkozunk.

Szántó Vilmosné