Keresztény szemmel

55 évvel ezelőtt, 1947. október 4-én hunyt el – a mi Balogh János professzorunkhoz hasonlóan magas korban – a nagy természettudós, Max Planck, aki kvantumelméletével lerakta a mai fizikai világkép alapjait.

Ő is a komoly felelősséget érző, kommunikáló tudósokhoz tartozott, és mélyen istenhívő volt. 1923-ban „Az oksági törvény és akarat szabadsága” című előadásában ezt mondta: „Ha visszatekintünk egy általunk kedvezőtlennek tartott esemény későbbi következményeire, gyakran rájövünk arra, hogy a szerencsétlennek ítélt esemény valójában javunkra volt, mégpedig azáltal, hogy egy magasabb nyereségért hozott áldozattá vált. Ebben a vonatkozásban a népi mondásnak: »Ki tudja, mire jó« mély értelme van. Soha nem tudhatjuk, hogy az ilyen jó következmények nem válnak-e a továbbiakban is nyilvánvalóvá a számunkra. Ezt a semmilyen tudomány és semmilyen logika által nem tagadható felismerést Pál apostol fejezi ki a legszebben (Róm 8,28): »Akik az Istent szeretik, azoknak minden a javukra szolgál.« Ha valaki ehhez az életlátáshoz eljut, az valóban boldognak mondható.”

Ezeket a gondolatokat egy nagyon nehéz élet érlelte meg Max Planckban. 1916-ban Károly fia elesett Verdunnél. A második világháborúban egy bombatámadás következtében leégett a háza, és a hosszú évek alatt összegyűjtött értékes könyvtára is odaveszett. A legfájóbb esemény azonban az agg tudós számára Ervin fia szörnyű halála volt, akit a nemzeti szocialisták az igazság kimondása miatt még 1945-ben kivégeztek. Amikor Bertholet nevű professzortársa részvétét fejezte ki, a szenvedésben megpróbált apa 1945. március 28-án ezt írta válaszlevelében: „Ön túl sokat feltételez rólam, ha azt gondolja, hogy bennem elég erő van a fájdalom elviseléséhez, jóllehet igyekszem azt elhordozni. Valójában segítségemre az van, amit az ég ajándékának tartok – hogy gyermekkorom óta a Mindenhatóba vetett tántoríthatatlan hit él bennem. Az Ő utai nem a mi utaink, de a benne való bizalom segít a legnehezebb próbákon is eljutni.”

Max Planck hite az I. hitágazaton alapult, és azt nyíltan, félelem nélkül meg is vallotta. 1937-ben, amikor ezzel az istenhittel az akkori hatalmasoknál nem lehetett semmiféle előnyt elérni, a fizika professzora az egyik előadásában az akkori felfogással szemben mindenki számára érthető éllel jegyezte meg: „A vallás, az ember Istenhez való kötöttsége egy földöntúli erő előtti alázatból táplálkozik, amelynek alá vagyunk vetve… Ezzel a hatalommal bizalommal összhangban lenni, ez a vallásos ember törekvése és célja. Ennek az oltalmában érzi biztonságban magát az előre látható és nem látható fenyegető veszedelmekkel szemben. Részese lesz a legtisztább boldogságnak, a lelki békének, amely az Istennel való szoros közösségből és a mindenhatóságába és segítségébe vetett feltétlen bizalomból fakad. – A vallás azonban túlmegy az egyes emberen. Érvényes a nagyobb közösségre, népre, fajra és végső soron az egész emberiségre. Mert Isten az Ura minden népnek, neki van alávetve az egész világ kincseivel, (szépségeivel) és borzalmaival egyaránt, és nincs sem a természetben, sem a lélek birodalmában olyan terület, amelyet ne hatna át jelenlétével.” (Vallás és természettudomány)

Kinczler Irén