Liturgikus sarok

Liturgikus sarok

Az emberiséggel egyidős festőművészetnek a huszadik században történt nagy gátszakadása olyan szellemi árvizet árasztott az emberiségre, amelynek hullámai a huszonegyedik században is komoly megfontolásra késztetik az egyházért felelősen gondolkodókat: korunk festőművészetének milyen szolgálatára tartson igényt egyházunk?

Templomaink belső tere a történelem során mindig az istentiszteletről vallott teológiánk szerint változott. Anélkül, hogy mélyebben elmélyednénk a teológiai ismeretekben, kimondhatjuk, hogy a templom belsejében az istentisztelethez két térre van szükség: a gyülekezeti térre és a szentélyre. Mert az istentisztelet alatt is az történik, amit az Újszövetség ad hírül: e világba eljött az eljövendő világ! Ez az istentiszteleten úgy ismétlődik meg, hogy a gyülekezeti térben összegyűlt, a bűn és halál fogságától szenvedő emberekhez a szentély felől érkezik az evangélium az igehirdetésben, illetve a szentségek (keresztség és úrvacsora) nyújtásában. Az istentiszteletnek ezt a „drámaiságát” mélyítheti el a festőművészetnek mint „egyházművészet”-nek a szolgálata. E szolgálat betöltésére a gyülekezeti tér két oldalfalát és a szentélynek a gyülekezettel szemben lévő részét tartanám a legalkalmasabbnak. Természetesen ez csak akkor lehetséges, ha az elődök tévedése folytán a szentélyt nem uralja egy oltárépítmény oltárképpel vagy egy jó nagyméretű, korpusz nélküli kereszt.

A festőművészet története során sok mindent kiszolgált már (hatalom, gúny, erotika stb.). Az egyházon belül is előfordult, hogy tevékenysége kétes értékű volt (gondoljunk csak a képkultuszra, a képimádásra), ezért csak igen alapos teológiai és művészeti tisztánlátással vállalkozhat bárki arra, hogy a téves hagyomány szerinti oltárképfestetés helyett a gyülekezeti tér és a szentély falain vegye igénybe a festőművészet szolgálatát, mely által a gyülekezet az istentisztelet „drámáját” a szemén keresztül is átélheti, még inkább gazdagodva így az örömhír üzenetében.

Ezzel az óriási feladattal azonban csak olyan művészt bízhat meg, aki az ide készülő műveiben csupán az evangéliumban elhangzottakra mutató ujj akar lenni. Aki vállalni tudja, hogy műve – a szimbólumokhoz hasonlóan – olyan „fél mű”, amely csak a képeket nézők ismeretével kiegészülve lesz egész üzenetté. Egyházművészként a szolgálatát úgy végzi, hogy elmerül az Újszövetség tanulmányozásában, és az evangélium éltető nedvét úgy szívja magába, mint a fa gyökere, és úgy adja tovább, változatlanul, mint a fa törzse a lombkoronának, a gyülekezetnek. A gyülekezeti térben azokat az üzeneteket festi meg, amelyek az Írás szerint már megtörténtek: Jézus csodáit mint a bűn és halál fölötti hatalmának jeleit. Leginkább pedig az evangéliumok szívét, a passiót, Jézus megváltói dicsőségét örökíti meg. A szentély falán pedig azt igyekszik láttatni, ami az Írások szerint még nem történt meg: például a mi Urunkat mint Pantokrátort az üdvözültek mennyei seregével. Ugyanis a szentélyből a gyülekezet felé néző szószékről hangzó evangélium, a keresztelőből a megtisztító víz, az úrvacsora asztaláról kapott Krisztus teste és vére pontosan az üdvözültek seregébe hívja, veszi fel és tartja meg a gyülekezetet!

Biztos vagyok abban, hogy a huszonegyedik században is lesz olyan művész, aki egyházművészként el tudja majd végezni ezt a szolgálatot – ha lesz olyan gyülekezet, amely ilyen templom belső terében szeretné átélni az istentisztelet drámáját.

Szita István