A hét témája

Irakban befejeződött a háború, de békéről még nem beszélhetünk. Ahogyan a hadjárat formális hadüzenet nélkül kezdődött, éppúgy formális fegyverszüneti megállapodás nélkül is zárult, egyszerűen úgy, hogy nem maradt, aki fegyveresen ellenállt volna. Szaddam Huszein hadserege – a sokak által rettegett Köztársasági Gárdát is beleértve – bölcsebb volt, mint vezére, és hozzá hasonlóan eltűnt. A győztes haditechnika esendőségéből adódóan a brit és amerikai erők több katonát vesztettek a balesetek és a bizarr elnevezésű "baráti tüzek" áldozataként, mint az irakiakkal vívott egyenlőtlen harcban.

Nem az elesett harcosok áldozatának, nem is hozzátartozóik fájdalmának cinikus lebecsülése az a megállítás, mely szerint a hadjárat a legérzékenyebb veszteséget Irak lakosságának és az országok nemzetközi társadalmának okozta.

Az irakiak szempontjából mérlegelve még nem tudni, van-e egyensúly veszteség és nyereség között. Aki hozzátartozóját, otthonát vesztette el a legnagyobb óvatosság mellett is elkerülhetetlenül, az úgy érzi – és még nagyon sokáig, talán örökre úgy fogja gondolni –, hogy veszteségét semmi sem ellensúlyozhatja. Aki az iraki múzeumok kifosztását, közös emberi múltunk becses emlékeinek vesztét siratja, az vélhetően szintén úgy érzi, hogy Szaddam Huszein eltűnéséért túl nagy áldozatot kellett fizetni. Aki viszont a zsarnok sok ezer, halálra vagy rokkantságig kínzott áldozatára gondol (talán azért, mert valaha saját hazájában maga is hasonló szenvedésen ment át), vagy aki őszintén reméli, hogy a sokszorosan meggyötört országra békésebb, boldogabb jövő vár a háború eredményeképpen, az inkább örül a hadjárat katonai sikerének. Hiszen kétségtelen, hogy az több mint egy évtizedes meddő packázás után olyan új helyzetet teremtett, amely nem annyira sivár és reménytelen, mint a világ arcába nevető diktátor további garázdálkodása.

A nemzetközi társadalom szempontjából kiszámíthatatlanok a háború következményei, csak annyi bizonyos, hogy a beavatkozás teljesen új helyzetet teremtett. Megosztotta mindazokat a társulásokat, amelyektől a félelem egyensúlya helyett a béke egyensúlyára vártuk; megnyomorította az Észak-atlanti Szövetséget, elmélyítette, sőt újakkal tetézte az Európai Unión belüli ellentéteket, talán minden eddiginél könyörtelenebbül bebizonyította, hogy az ENSZ csak addig őre a békének és a nemzetközi jognak, amíg a Biztonsági Tanácsban csoportosuló hatalmak érdekei legalább nagyjából egybeesnek. De megosztotta, ha talán rövidebb időre, az egyes országokat is. Nagy-Britanniában a szinte naponta végzett közvélemény-kutatások azt mutatták, hogy a társadalom majdnem pontosan fele-fele arányban támogatta vagy vetette el a kormány érveit. Magyarországon, ahol a kormány a koalíció mellé állt, az ellenzéki sajtó olyan féktelenséggel támadta az amerikai és brit politikát, amely egyes esetekben már a Szabad Népnek a koreai háború idején megjelent cikkeire emlékeztetett. A különbség persze nem lebecsülendő: a koreai háború idején nem volt Magyarországon ellenéki sajtó.

Az iraki beavatkozást bíráló tüntetők javarésze emberséges indíttatástól hajtva tiltakozott a vérontás ellen, még akkor is, ha nem látta, vagy nem akarta látni, hogy így akaratlanul is egy másfajta vérontás zavartalan folytatása mellett foglal állást. Nem tulajdonítható ugyanekkora önzetlenség a koalíció ellen forduló kormányoknak. Az oroszok és a franciák veszni látták a Szaddam Huszeintől nekik járó milliárdokat, az oroszok emellett attól is tartottak, hogy az Irakra kimondott olajblokád feloldása – amely ellen még mindig hadakoznak – lenyomja fő kiviteli cikkük világpiaci árát. Ehhez járult hozzá a hadjáratot ellenző valamennyi kormány részéről a „pax Americanától”, egy olyan új világrendtől való félelem, amely az Egyesült Államok katonai és gazdasági túlerején alapszik.

Ha Irakban minden jel ellenére mégis sikerül emberségesebb társadalmat kialakítani, miközben helyreáll a víz- és villanyszolgáltatás, és kinő a fű az új sírokon; ha az elrabolt kincseknek legalább egy része visszakerül az iraki múzeumokba; ha az első számú hadicélként megóvott iraki olajkutak jövedelme valóban Irakot fogja gazdagítani, nem egy diktátort és az őt kiszolgáló réteget; ha az új, átcsoportosult felek között fenyegető hidegháború helyett új nemzetközi egyensúly alakul ki – akkor a történelem valószínűleg pozitív előjelet tesz majd az iraki hadjárat elé. Ha…

Pátkai Róbert (London)