Egyházunk egy-két hete

Mindössze egyetlen látogató fintorgott, és tett megjegyzéseket arra a zsivajra, amely az Evangélikus Országos Múzeumot betöltötte az elmúlt tanév hat szombatján...

Régóta éreztük, milyen fontos lenne a gyermekekkel, a gyülekezetek legifjabb tagjaival is megismertetni evangélikus múzeumunk anyagát, tulajdonképpen evangélikus kultúránkat, történelmünket, művészetünket. Nyilván nehéz elképzelni, hogy óvodások ámulva állnak meg a tizedik kehely és a tizenhatodik több száz éves nyomtatvány előtt, s közben türelmesen, sőt szájtátva hallgatják a mélyenszántó tárlatvezetést.

Vidám, játékos formát akartunk tehát adni a komoly tartalomnak. Az volt a célunk, hogy érezzék: a múzeum nem valami idegen, hideg hely, ahol halott tárgyak sorakoznak (és ahol árgus szemek figyelik, nem érünk-e véletlenül hozzá valamihez), hanem – ahogy jelenünknek a múlt – életünk része lehet, játszva tanulhatunk, tanulva gyönyörködhetünk. Több tucat szülő, hitoktató értette meg szándékainkat, és az első alkalommal hatvannál több gyermek váltotta meg angyalos múzeumi bérletét, amely hat közös alkalomra szólt.

Együttléteinket rendre beszélgetéssel kezdtük. Ilyenkor körüljártunk egy-egy, hittanóráról vagy hazulról már ismerős témakört (idén az egyházi év eseményeire rímelve). Öröm volt hallgatni a lelkes válaszokat, látni az arcokon, a szemekben a felismerést: a fény, a szőlőfürt, a rózsa, a bárány mind Jézusról prédikál! A beszélgetés során a gyermekek egy-egy értékes, a tárlókból kiemelt tárgyat kézbe is vehettek. Áhítat ült a tekintetekben, ahogy a cérnakesztyűs kis kezecskék óvatosan megforgattak egy ezüst cibóriumot, vagy megtapogatták egy barokk festmény vakrámáját. Talán sokan megértették, hogy egy-egy ötvösmű, faragás vagy festmény még a dédi dédijénél, sőt még Petőfi Sándornál is régebben született („de Mátyás királynál azért fiatalabb”).

A múzeumi bemelegítés után a Deák téri gyülekezet valamelyik termébe vonultunk fel, ahol kézműves foglalkozások keretében különféle technikákkal ismerkedtünk meg, persze nem felejtve mindazt, amit a múzeumban tanultunk. Így aztán bájos csuhéangyalok, színpompás papírvirágok, gyapjúlabdák készültek. Csodás fényű gyertyák kerültek vászonra a gyerekek ecsetjei alól, s kedves falusi templomok épültek kartonból.

A legnagyszerűbb alkotást közösen készítettük, mint több száz évvel ezelőtti falvak lakói: böjtben kálváriát építettünk vászonnal leborított székekből, ládákból. Jézus szenvedéstörténetének állomásait a gyerekek gyűjtötték össze, s alkották meg kartondobozokból, színes papírokból. Felemelő, csodálatos összmunka, közösségkovácsoló élmény volt az az alkalom is, amelyen Levente Péter bátyánkat láthattuk vendégül. Műsorában a „Dédike” – aki színes sálat kötögetett – nagy kívánsága volt, hogy eljuthasson a kálváriához, hiszen férje halála óta, egyedül nem járhatott ott. Természetesen végül a kedves szomszéd „házaspár” – egy nagyobbacska leány és egy pici fiú – a játék végén elkísérték őt a „falu végére”, a mi szépséges kálváriánkhoz.

Elértük-e célunkat? Választ csak később kapunk. Évek, évtizedek múlva derül ki, hogy ezek a gyermekek szívesen betérnek-e majd kiállításra, múzeumba. Az azonban biztos, hogy ezeken a szombat délelőttökön örömmel tanultak, és haza is vihettek valamit – mesélni- és megmutatnivalót egyaránt. Az pedig elsősorban a mi örömünk, hogy egyre otthonosabban mozognak múzeumunkban, hogy sokan már tudják, mit melyik tárlóban láthatnak, s hogy a múzeumlátogatók száma általuk is növekedett.

Reméljük, jövőre újra találkozunk. Hol? Hát a múzeumban!

Zászkaliczky Zsuzsanna

Regionális hozzárendelés: Evangélikus Országos Múzeum