A közelmúlt krónikája

A budavári evangélikus gyülekezetben május 18-án dr. Hézser Gábor tartott előadást a közösség azon tagjai számára, akik az egészségügyben dolgoznak. Az alkalom fő témája a gyász volt. Az alábbiakban az előadás által indukált gondolataimat szeretném megosztani az olvasókkal, arra a mindig aktuális és ugyanakkor érzelmeket felkavaró kérdésre keresve a választ, hogy milyen a jó gyász, és – ha lehet egyáltalán ilyenről beszélni – milyen lehet ennek ellentéte, a rossz gyász?

Szerb Antal Utas és holdvilág című regényében a következőt írja: „Mi a civilizációtól már olyan nagyszerű lelki apparátust kaptunk készen, hogy életünk túlnyomó részében el tudjuk felejteni, hogy egyszer meghalunk, lassanként a halált éppúgy félre fogjuk tolni a tudatból, mint ahogy már félretoltuk Isten létezését.” Való igaz, hogy a nagyszerű lelki apparátus segítségével, amelyet a szakirodalom elhárító és védekező mechanizmusoknak nevez, az ember képes tudomást sem venni arról, ami bármilyen fájó is, de mégiscsak természetes része az életének. Persze az a tudat, hogy a veszteség természetes velejárója az életnek, nem teszi a gyászt vagy akár saját elmúlásunk folyamatát automatikusan könnyűvé. Szeretteink elvesztése, különösen akkor, ha a búcsúzás lehetőségével nem tudunk élni, legtöbbször fájó, szomorúságot okozó, és néha nagyon nehezen feldolgozható folyamat.

Az elmúlt század második felében sokat foglalkoztak a gyász lélektani folyamatával annak érdekében, hogy jobban meg tudjuk érteni azokat a természetes reakciókat, amelyek bennünk vagy éppen a közelünkben lévő embertársainkban a gyász során végbemennek. A lélektan kutatói szakaszokra osztották a gyász folyamatát a követhetőség és bizonyos értelemben a fejlődés kimutathatósága érdekében. Ez azonban nem jelenti azt, hogy egymástól pontosan elkülöníthetőek lennének ezek a szakaszok: a valóság sokszor felborítja a felállított tipológiákat. Mégis érdemes röviden szemügyre vennünk őket, talán éppen annak érdekében, hogy az általunk is átélt veszteség egy-egy nehezen értelmezhető reakcióját jobban el tudjuk fogadni, és szenvedő embertársunk mellé is minél inkább a krisztusi megértés lelkületével tudjunk megérkezni, kísérőként mellette maradni, amíg szüksége van ránk.

Az általánosan elfogadott ötfázisú modellt, mely elsősorban Elisabeth Küb-ler-Ross nevéhez fűződik, megelőzi az úgynevezett elővételezett (anticipációs) gyász, amely már a gyermekkorban jelentkezhet. Sokan emlékezhetünk azokra a gyermekkori fantáziálgatásokra, melyekkel úgymond magunkat vizsgáltuk: vajon milyen érzéseket váltana ki bennünk, ha elveszítenénk szüleinket. Ezek a gyermekkori érzelmi kalandozások szorongást is előidézhetnek, de ha hangosan is megfogalmazódnak, és együtt gondolkodó válaszok is születnek a családi vagy a gyülekezeti körben, sokat segíthetnek a későbbi veszteségek feldolgozásában, és egyáltalán az elmúlásról és a halálról formálódó gondolatok tisztázásában. Ugyanilyen elővételezett gyásznak tekinthetők azok az érzések, amelyek egy súlyos betegség során törnek elő, akár a beteg, akár a hozzátartozók részéről.

A valóságos veszteség során jelentkező első érzelmi hullámot nevezzük sokknak, amely tagadás vagy kirobbanó indulati reakció formájában jelentkezik. Ilyenkor úgy érzi az ember, hogy teljesen lebénul. Néhány perctől néhány napig is eltarthat ez az állapot, amely minden szörnyűsége ellenére mégis fontos célt szolgál: időt ad a pszichének a felkészületlenségben. A második fázis az úgynevezett kontrollált szakasz, amely során tudatosul, hogy számos elintézendő feladat vár a gyászolóra. Ez az új helyzethez való alkalmazkodás kezdete, amelyben jellemző a visszahúzódás – akár az elkülönülés, akár a munkába való menekülés által. A következő a tudatosulás időszaka, ugyanakkor az érzelmek káoszának is az ideje. A miért-kérdések legtöbbje ekkor vetődik fel. Talán nem hiábavaló hangsúlyoznunk, hogy mennyire fontos, hogy ezek a kérdések valóban teret kapjanak.

Valami félreértett kegyesség következtében sokan úgy gondolják ugyanis, hogy a hívő embernek nem lehetnek miért-kérdései, hiszen azok az Istenbe vetett bizalmat és azon keresztül az Isten gondviselő szeretetét kérdőjeleznék meg. Talán elég ehhez felidézni magunkban néhány zsoltáros őszinte fohászát, amelyben adott helye és ideje van az őszinte, Isten előtt elhangzó miérteknek. Az sem mindegy ilyenkor, hogy kit tudhat maga mellett a gyászoló. Egy olyan embert, aki beléfojtja a szót és azon keresztül az indulatokat, mondván, ez istenkáromlás, vagy egy olyan segítőt, aki tudja és hiszi, hogy Krisztus kereszten megnyilvánuló szeretete képes minden emberi kérdést befogadni és hordozni.

Ebben az időszakaszban jelentkezik legintenzívebben a bűntudat is. Szinte filmkockákként jelennek meg a konfliktusok, az emberi kapcsolatokra olyannyira jellemző játszmák, a bizalmatlanságot előidéző ki nem mondott titkok vagy éppen azok a helyzetek, amikor úgy érezzük: bárcsak sokkal több szeretettel fordulhattunk volna elhunyt hozzátartozónk felé, bárcsak gyakoroltuk volna a megbocsátást és a bocsánatkérést, amíg lehetett. Talán éppen a gyötrő bűntudat az, amely legtovább kíséri az embert az elvesztés nehéz folyamatában. Jó ilyenkor az evangélium üzenetébe kapaszkodni, mely szerint végső soron Krisztus bocsánatában van elrejtve mindannyiunk töredékessége és mulasztása.

A következő két szakasz az átdolgozásé és az adaptációé, amelyben már inkább kifelé, a gyógyulás felé tart a gyászoló. Gondolkodása kontrollált, tuda- tosan emlékezik elhunyt szerettére. Élete kiegyensúlyozottabbá válik, és már lelkiismeret-furdalás nélküli örömmel tud gondolni életére és mindazokra a feladatokra, amelyek előtte állnak.

Akár gyászolóként, akár segítőtársként minden bizonnyal felvetődik bennünk a kérdés: Mit jelent a feltámadásba vetett hit a gyász során? Hadd közelítsem meg ezt a kérdést a segítőtárs szemszögéből. A feltámadásról szóló kinyilatkoztatásban Isten hitet tesz az irántunk való határtalan szeretetéről. Semmi sem választhat el bennünket tőle. A halál sem! Ő örök szeretettel szeret bennünket. Ezzel a szeretettel közeledik felénk, ezzel a szeretettel akar kapcsolatban lenni velünk, és ezt a szeretetet ígéri nekünk. A végsőkig elment, hogy ez a szeretet nyilvánvalóvá váljon. Krisztusban – mint megváltóban és példaképben – Isten sokaknak és sokféle módon mutatta meg szeretetét. Krisztusban mint megváltóban mindig ugyanazzal a tartalommal, Krisztusban mint példaképben mindig az adott személyhez és az adott helyzethez illő formában, ahogy ezt az evangéliumokból is megtudhatjuk.

Segítőtársként a tartalom mellett a formára is jó odafigyelnünk, hogy Isten határtalan szeretete minél inkább érezhetővé és nyilvánvalóvá váljon a gyászoló számára. Lehet, hogy ez éppen egy csendes jelenlétben, odafigyelésben, meghallgatásban történik, olyankor, amikor még a legszentebb igéket is képtelenek vagyunk befogadni. A változó forma ugyanakkor jelentheti azt is, hogy a gyászoló egész családja felé fordulunk konkrét és aktív segítséggel, hiszen az ember ritkán éli át a veszteséget egyedül. Az egész család megszokott életrendje borulhat fel, melynek következtében egyesek elviselhetetlen terhet kénytelenek magukra vál- lalni. A helyes forma megtalálásában bizonyára sokat segít, ha megpróbálunk belehelyezkedni a segítségre szoruló helyzetébe, hogy megérezzük azokat a csatornákat, amelyeken keresztül leginkább eljuthat általunk is Isten határtalan szeretete („Sírjatok a sírókkal…”).

Milyen a jó gyász vagy annak ellentéte, a rossz gyász? Talán e sorok után mindannyian érezzük, hogy nem lehet konkrét válaszokat adni ezekre a kérdésekre. Ahányan vagyunk, annyiféleképpen éljük meg a gyászt, hiszen valakinek az elvesztésével valamit magunkból is elvesztünk. Mégis a gyász folyamatának vannak bizonyos sajátos megnyilvánulásai, amit ismerve talán könnyebben tudjuk átélni saját veszteségünket, és jobban tudunk segíteni a hozzánk közel álló rászorulókon.

Hadd álljon végezetül Verena Kast egyik figyelemfelkeltő gondolata, melyben a gyász művészetét az élet szolgálatába állítja: „Az élet a maga lényegét tekintve nem egyéb, mint állandó és szükségszerű búcsúzások végeláthatatlan láncolata. Ahhoz pedig, hogy legyen erőnk az elváláshoz – legyen szó annak bármely változatáról –, tudnunk kell gyászolni, tudnunk kell kezelni ezt a folytonos búcsúzást.”

Joób Máté

Regionális hozzárendelés: Budavári Evangélikus Egyházközség