Élő víz

Élő víz

Néhány hónappal ezelőtt egy fantasztikus hétvégét töltöttem a barátaimmal egy dél-norvégiai városkában. Legjobb barátnőm azonban nem tudott velünk tartani, ezért visszaérkezésünk után részletes élménybeszámolót kellett tartanom. Jól emlékszem, hogy éppen arról meséltem, milyen csodás környezetben volt a kis házikó, és hogy a szobám ablakából az egyik oldalon a folyót láttam, a másikon pedig a messzeségben a tenger hullámain táncolt a napsugár... Ekkor bejött a konyhába az egyik szomszédom, aki nem tudta, miről beszélgetünk, csak az utolsó mondatoknak lett akaratlanul is fültanúja, és hirtelen közbeszólt: „Ó, ezt valóban csodálatos álom lehetett!” Persze azonnal nevetni kezdtünk, és a szomszédasszonyom is elámult, amikor felvilágosítottam, hogy nem az álmaimról, hanem a hétvégi élményeimről számolok be.

Nem álom volt, nem a képzeletem szüleménye, s nem is mások által festett kép, hanem valami, aminek részese lehettem, s élménybeszámolómat ez tette még hitelesebbé.

A tanítványok mindenkor bátran hirdették, hogy Isten feltámasztotta Jézust a halálból, fejedelemmé és üdvözítővé emelte, hogy megtérést és bűnbocsánatot adjon. Tanúi voltak Mesterük életének, szolgálatának, halálának; találkoztak Vele feltámadott Úrként is, és tanú volt az Isten Szentlelke is. Nem álom a kereszt, nem látomás az élő Úr, hanem valóság, amelyről szemtanúk számolnak be, s ez a személyesség teszi bizonyságtételüket igazán hitelessé.

Krisztus keresztjét vagy a pünkösdi csodát racionális módon, értelemmel megközelíteni nem lehet, hiszen az Isten dolgai túl vannak értelmi határainkon, és nagyon sokszor nem az elképzeléseink szerint alakulnak. Mire épül hát keresztény hitünk? Az Isten szavára és tetteire, amelyeknek mi magunk voltunk, lehettünk a tanúi.

Pünkösdi ünneplésünk lényege éppen az, hogy a Krisztus-események nem maradtak következmény nélkül, mintegy elfelejtett régi fejezetként az emberi történelemben, hanem ahogyan megígérte, el is küldte a Pártfogót, az igazság Lelkét, az Isten Szentlelkét, aki tanít és emlékeztet, s aki élő tanúbizonysága az Isten irántunk való mérhetetlen szeretetének. És a Szentlélek az, aki minket is kell, hogy indítson, mozdítson, és élő pünkösdi gyülekezetté formáljon.

Hogyan kezdődik ez? Bűnbánattal, amikor az ember szembesül a saját vétkeivel. Hogy megbántottam másokat, hogy önző módon csak magamra gondoltam, hogy sokszor minden más fontosabb volt számomra, mint az élő Isten, s a sürgős és fontos elfoglaltságok mellett rá már nem tudtam időt szakítani. Mert minden bűnömmel ellene vétkeztem, azokkal is, amelyek ismertek embertársaim előtt is, hiszen őket bántottam velük; azokkal is, amelyeket sikerült elrejtenem mások kutató pillantása elől, így azokat rajtam kívül az Úristen ismeri csupán; és azokkal is, amelyekről már magam sem tudok, hiszen elfelejtettem azokat.

Bűnvallás nélkül nem lehet az Isten színe elé járulni, s bűnbocsánat nélkül nem lehet új életet kezdeni. Ha bezárjuk az ajtót a Pártfogó előtt, keresztény hitünk nem lehet igazán élő és Istennek tetsző.

Lehet, hogy a Szentlélek munkája nem olyan látványos, mint az első pünkösdkor, amikor szélvihar és lángnyelvek kísérték, és hatalmas zúgás támadt, amelyre összeszaladtak a környéken tartózkodók. Akkor a Szentlélek hatására a tanítványok prédikálni kezdtek, és csodálatos módon a szavukat mindenki a saját nyelvén hallotta. Csoda történt, és a hallgatóság – közel 3000 ember – élete változott meg gyökeresen egyik pillanatról a másikra; megtértek, megkeresztelkedtek, és csatlakoztak a gyülekezethez.

Lehet, hogy nem ilyen jelekkel, de ma is ugyanolyan erővel érkezik meg, és ma is gyökeresen megváltoztatja az emberek életét. A korábbi bűnös, énközpontú, Isten ellen lázadó ember a Szentlélek hatására képes megvallani vétkeit, és a zsoltárossal együtt mondja: „Egyedül ellened vétkeztem, Uram, azt tettem, amit rossznak tartasz!” Ez pedig csak akkor következik be, ha össze tudunk roskadni bűneink súlya alatt, ha könnyek között leteszünk mindent az Úr lábai elé, és az Ő kezéből fogadjuk el a bűnbocsánatot.

Ahogyan az apostolok is már régen nem azon versengenek, hogy ki a legnagyobb közöttük, vagy ki ül majd az Úr jobbján és balján, hanem szembesülnek azzal, hogy minden fogadkozás ellenére én voltam az, aki elfutottam, aki megtagadtalak, aki álomba merültem, amikor Te imádságra buzdítottál, Uram!

A Szentlélek munkája az, ha erre rádöbbenünk, és csak így válhatunk a pünkösdi csoda igazi részeseivé. Csak ezáltal tudunk hiteles tanúkként beszámolni arról, mit is jelent számunkra, hogy Isten annyira szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta értünk!

Vizsgáljuk meg magunkat Isten színe előtt! Átéltük-e már a Szentlélek eget-földet megmozgató, életünket gyökeresen megváltoztató erejét? Össze tudtunk-e már igazán roskadni bűneink súlya alatt? Fel tudtunk-e tekinteni abból a mélységből az üres keresztfára, s Krisztusunk sebektől vérző kezéből el tudtuk-e fogadni a bűnbocsánatot?

S ha igen, akkor tudunk-e hiteles tanúkként kiállni az emberek elé, és hirdetni, milyen fantasztikus dologban volt részünk – ami nem csupán egy élményekben gazdag hétvége valahol egy vidéki városkában, nem álom, nem a képzelet szüleménye, és nem is mások élménybeszámolója, hanem életünk legragyogóbb pillanata? Tudunk-e tanúkká lenni a Szentlélekkel együtt, akit azoknak ad az Isten, akik engedelmeskednek neki?

Hulej Enikő