Evangélikusok

Cselovszky Ferenc

Feri bácsi szerkesztõségünk „állandóan visszatérõ” vendége. Mindig pontosan, idõben hozza a húsvéti, karácsonyi, pünkösdi szám szlovák mellékletébe szánt anyagot, majd gondosan átnézi a már betördelt szöveget. Id. Cselovszky Ferencet 1974-ben bízták meg a budapesti szlovák evangélikus közösség gondozásával. Csaknem harminc esztendei szolgálat után, 2003. június közepén azonban átadja a „stafétabotot” utódjának, Szpisák Attilának. Ennek apropójából találkoztunk vele a szlovák gyülekezet Rákóczi úti központjában, ahol tapasztalatokban, élményekben és feladatokban gazdag életútjáról mesélt.

A szlovák hagyományokkal rendelkezõ Pest megyei községben, Albertin születtem 1930-ban. Vallásos nevelésben részesültem, de mégsem ennek, hanem a második világháborút követõ evangé-lizációs mozgalomnak köszönhetõen döntöttem a lelkészi hivatás mellett. Egy ismerõsöm, aki tudta, hogy gyorsírást tanulok, arra kért, jegyezzem le a vendég igehirdetõ beszédét, hogy a gépelt szöveget aztán terjeszteni lehessen.

Falun éltem, a virág- és dísznövénytermesztés vonzott, de megérintett az evangélizáción hallott ige: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?” (Mt 16,26)

Nehéz idõket éltünk akkor. Az egyházi iskolákat államosították, lelkészi vezetõket tartóztattak le. Azonban sem ezek az események, sem pedig édesapám és édesanyám érthetõ aggodalma nem tántoríthatott el. Hogy szüleimet anyagilag ne terheljem, érettségi után levelezõként helyezkedtem el.

Teológiai tanulmányaimat Sopronban kezdtem, és Budapesten fejeztem be. Mivel egyházunk egyes gyülekezeteiben szlovák és német nyelven is zajlott és zajlik istentiszteleti szolgálat, ezért a nemzetiségi gyülekezetekbõl érkezõket arra biztatták, hogy folytassák a szlovák nyelv tanulását. Az õseim iránti tisztelet és elkötelezettség miatt én is jelentkeztem dr. Szilády Jenõ nyelvi lektornál, aki egyben a pesti szlovák közösség pásztora is volt. Megdöbbentett, amikor „üres templom lelkészé”-nek nevezte magát, akire halála után senki sem fog emlékezni. Késõbb magam is megértettem, miért mondja ezt. 1953-ban, amikor egy húsvét utáni vasárnapon elõször prédikálhattam a pesti szlovákok templomában, szomorúan vettem tudomásul, hogy a háromhajós, mintegy ezer fõt befogadó helyiségben szétszórtan, egymástól távol mindössze húszan foglaltak helyet.

Tanulmányaimat 1955-ben fejeztem be. Dezséry László püspök avatott lelkésszé szülõfalum templomában. Ezután félállásban egyházunk sajtóosztályára, félállásban pedig a Deák téri gyülekezetbe kerültem. 1956 nyarán érkeztem Békéscsabára, ahol két évig szolgáltam. Itt ismertem meg a feleségemet, Kiss Márta védõnõt, akivel 1960-ban házasodtunk össze. Egy lányunk és egy fiunk született. Fiam, ifj. Cselovszky Ferenc a Deák téri gyülekezet lelkésze. Gyermekeimnek köszönhetõen ma büszke, ötszörös nagyapának is mondhatom magam. Mostantól még több idõt szeretnék az unokáimmal tölteni.

Saját lelkészi munkámra visszatérve el kell mondanom, hogy békéscsabai szolgálatom után egyéves ösztöndíjat kaptam a pozsonyi teológiára, majd 1960-ban Bényére költöztünk. Harmincöt esztendõn keresztül – egészen 1995-ben történt nyugdíjazásomig – egy olyan gyülekezet pásztora lehettem, ahol ragaszkodtak a szlovák nyelvû szolgálatokhoz.

Bényei státusom meghagyása mellett 1974-ben megbízást kaptam a pesti szlovák gyülekezet gondozására. Csütörtök délután bibliaórát, vasárnap délelõtt istentiszteletet, valamint havonta egy szeretetvendégséget kellett tartanom. Az ének és az igehirdetés szlovákul, a beszélgetések magyar nyelven zajlottak. A rendszerváltozás után lehetõség nyílt arra is, hogy heti egy alkalommal hitoktatást végezzek a budapesti szlovák tanítási nyelvû általános iskolában. Az órákon 10-15 tanuló vett részt. „Mi is vallásoktatás nélkül nevelõdtünk, és itt vagyunk. Nem kell pap az iskolánkba!” – mondta 1995-ben az elõdje nyugdíjazása után kinevezett új igazgatóhelyettes, így öt év elteltével abbamaradt ez a szolgálat.

1. után egy római katolikus újságírónõ megalakította a Magyarországi Szlovákok Ökumenikus Egyesületét, magát elnöknek, engem pedig alelnöknek nevezett ki. A szervezet fõként vidéki nemzetiségi napok rendezését végezte, emellett az újságírónõ egy havilapot is szerkesztett és terjesztett. Az anyagi támogatás megszûnésével, 2000-tõl kezdõdõen az egyesület sem mûködött tovább.

Üres templom lelkészének vallotta magát egykori tanárom és elõdöm, dr. Szilády Jenõ. „Fogyó gyülekezet pásztora vagyok” – mondhatnám én. 1974-ben, amikor idekerültem, a vidéki szlovák településekrõl a fõvárosba – fõként a peremkerületekbe – költözött idõsek még szorgalmasan látogatták a gyülekezeti alkal- makat. Keresték a szlovák közösséget.

Mára õk vagy elhunytak, vagy fizikailag legyengültek, megbetegedtek. Már nem tudják vállalni a többszöri átszállást, a hosszú utat. Amikor meglátogattam õket, arra hivatkoztak, hogy gyermekeikkel, unokáikkal már csak magyarul beszélnek, szókincsük egyre szûkebb. Magyarnak érzik és vallják magukat, ezért inkább a lakóhelyükhöz közeli magyar gyülekezetbe járnak. A magyar nyelvû igehirdetést is jobban értik már, mint a szlovákot.

Utódomnak nem lesz könnyû dolga. Úgy vélem, hogy a kihalás és az önkéntes asszimiláció eredményeként minimálisra csökkent Budapesten a szlovák egyházi szolgálatok iránti érdeklõdés.

Lejegyezte: Gazdag Zsuzsanna

Regionális hozzárendelés: Szlovákajkú Evangélikus Egyházközség