Evangélikusok

Cselovszky Ferenc

Feri bácsi szerkesztőségünk „állandóan visszatérő” vendége. Mindig pontosan, időben hozza a húsvéti, karácsonyi, pünkösdi szám szlovák mellékletébe szánt anyagot, majd gondosan átnézi a már betördelt szöveget. Id. Cselovszky Ferencet 1974-ben bízták meg a budapesti szlovák evangélikus közösség gondozásával. Csaknem harminc esztendei szolgálat után, 2003. június közepén azonban átadja a „stafétabotot” utódjának, Szpisák Attilának. Ennek apropójából találkoztunk vele a szlovák gyülekezet Rákóczi úti központjában, ahol tapasztalatokban, élményekben és feladatokban gazdag életútjáról mesélt.

A szlovák hagyományokkal rendelkező Pest megyei községben, Albertin születtem 1930-ban. Vallásos nevelésben részesültem, de mégsem ennek, hanem a második világháborút követő evangé-lizációs mozgalomnak köszönhetően döntöttem a lelkészi hivatás mellett. Egy ismerősöm, aki tudta, hogy gyorsírást tanulok, arra kért, jegyezzem le a vendég igehirdető beszédét, hogy a gépelt szöveget aztán terjeszteni lehessen.

Falun éltem, a virág- és dísznövénytermesztés vonzott, de megérintett az evangélizáción hallott ige: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?” (Mt 16,26)

Nehéz időket éltünk akkor. Az egyházi iskolákat államosították, lelkészi vezetőket tartóztattak le. Azonban sem ezek az események, sem pedig édesapám és édesanyám érthető aggodalma nem tántoríthatott el. Hogy szüleimet anyagilag ne terheljem, érettségi után levelezőként helyezkedtem el.

Teológiai tanulmányaimat Sopronban kezdtem, és Budapesten fejeztem be. Mivel egyházunk egyes gyülekezeteiben szlovák és német nyelven is zajlott és zajlik istentiszteleti szolgálat, ezért a nemzetiségi gyülekezetekből érkezőket arra biztatták, hogy folytassák a szlovák nyelv tanulását. Az őseim iránti tisztelet és elkötelezettség miatt én is jelentkeztem dr. Szilády Jenő nyelvi lektornál, aki egyben a pesti szlovák közösség pásztora is volt. Megdöbbentett, amikor „üres templom lelkészé”-nek nevezte magát, akire halála után senki sem fog emlékezni. Később magam is megértettem, miért mondja ezt. 1953-ban, amikor egy húsvét utáni vasárnapon először prédikálhattam a pesti szlovákok templomában, szomorúan vettem tudomásul, hogy a háromhajós, mintegy ezer főt befogadó helyiségben szétszórtan, egymástól távol mindössze húszan foglaltak helyet.

Tanulmányaimat 1955-ben fejeztem be. Dezséry László püspök avatott lelkésszé szülőfalum templomában. Ezután félállásban egyházunk sajtóosztályára, félállásban pedig a Deák téri gyülekezetbe kerültem. 1956 nyarán érkeztem Békéscsabára, ahol két évig szolgáltam. Itt ismertem meg a feleségemet, Kiss Márta védőnőt, akivel 1960-ban házasodtunk össze. Egy lányunk és egy fiunk született. Fiam, ifj. Cselovszky Ferenc a Deák téri gyülekezet lelkésze. Gyermekeimnek köszönhetően ma büszke, ötszörös nagyapának is mondhatom magam. Mostantól még több időt szeretnék az unokáimmal tölteni.

Saját lelkészi munkámra visszatérve el kell mondanom, hogy békéscsabai szolgálatom után egyéves ösztöndíjat kaptam a pozsonyi teológiára, majd 1960-ban Bényére költöztünk. Harmincöt esztendőn keresztül – egészen 1995-ben történt nyugdíjazásomig – egy olyan gyülekezet pásztora lehettem, ahol ragaszkodtak a szlovák nyelvű szolgálatokhoz.

Bényei státusom meghagyása mellett 1974-ben megbízást kaptam a pesti szlovák gyülekezet gondozására. Csütörtök délután bibliaórát, vasárnap délelőtt istentiszteletet, valamint havonta egy szeretetvendégséget kellett tartanom. Az ének és az igehirdetés szlovákul, a beszélgetések magyar nyelven zajlottak. A rendszerváltozás után lehetőség nyílt arra is, hogy heti egy alkalommal hitoktatást végezzek a budapesti szlovák tanítási nyelvű általános iskolában. Az órákon 10-15 tanuló vett részt. „Mi is vallásoktatás nélkül nevelődtünk, és itt vagyunk. Nem kell pap az iskolánkba!” – mondta 1995-ben az elődje nyugdíjazása után kinevezett új igazgatóhelyettes, így öt év elteltével abbamaradt ez a szolgálat.

1. után egy római katolikus újságírónő megalakította a Magyarországi Szlovákok Ökumenikus Egyesületét, magát elnöknek, engem pedig alelnöknek nevezett ki. A szervezet főként vidéki nemzetiségi napok rendezését végezte, emellett az újságírónő egy havilapot is szerkesztett és terjesztett. Az anyagi támogatás megszűnésével, 2000-től kezdődően az egyesület sem működött tovább.

Üres templom lelkészének vallotta magát egykori tanárom és elődöm, dr. Szilády Jenő. „Fogyó gyülekezet pásztora vagyok” – mondhatnám én. 1974-ben, amikor idekerültem, a vidéki szlovák településekről a fővárosba – főként a peremkerületekbe – költözött idősek még szorgalmasan látogatták a gyülekezeti alkal- makat. Keresték a szlovák közösséget.

Mára ők vagy elhunytak, vagy fizikailag legyengültek, megbetegedtek. Már nem tudják vállalni a többszöri átszállást, a hosszú utat. Amikor meglátogattam őket, arra hivatkoztak, hogy gyermekeikkel, unokáikkal már csak magyarul beszélnek, szókincsük egyre szűkebb. Magyarnak érzik és vallják magukat, ezért inkább a lakóhelyükhöz közeli magyar gyülekezetbe járnak. A magyar nyelvű igehirdetést is jobban értik már, mint a szlovákot.

Utódomnak nem lesz könnyű dolga. Úgy vélem, hogy a kihalás és az önkéntes asszimiláció eredményeként minimálisra csökkent Budapesten a szlovák egyházi szolgálatok iránti érdeklődés.

Lejegyezte: Gazdag Zsuzsanna

Regionális hozzárendelés: Szlovákajkú Evangélikus Egyházközség