e-világ

Volt egyszer egy irgalmas samáriai, aki az út mellől szedte föl az éppen segítségére szorulót: elsősegélyben részesítette, jó kezekre bízta, és még anyagiakat is áldozott védence gyógyítására. A jézusi példázatnak ettől a fénylő szereplőjétől megihletetten milliók álltak be rászoruló, elesett, elhagyott, veszni induló embertársaik szolgálatába a keresztény évszázadok folyamán. Életük céljává választották a diakóniát – ez a keresztény szeretetszolgálat általános elnevezése –, hogy így is továbbadják a krisztusi szeretetet a bajbajutottaknak. Az irgalmas samáriai milliószor öltött testet, és vette komolyan a jézusi igét: "...amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg" (Mt 25,40).

Németországban több mint 25 ezer egyházi szeretetintézmény végzi a rászorulók gondozását. Hihetetlen változatossággal és körültekintéssel adnak lehetőséget a fogyatékosoknak, betegek- nek, elesetteknek, időseknek arra, hogy életük elviselhetőbbé váljon. Szerte a világon „német modellnek” nevezik azt a szerencsés megoldást, melyben az egyházak az állami és társadalmi szervekkel együtt végzik ezt a munkát. Az evangélikus és római katolikus szeretetmunka mindmáig szinte versenyen felül állt: mind a társadalom, mind az adminisztratív szervek nagyra értékelték. A szociális felelősségű állam és a keresztény szeretet munkásai megtalálták, és jól kiegészítették egymást.

Most azonban meghúzták a vészharangot! Az EU-ban egyre inkább kezd tért hódítani az a felfogás, hogy „minél kevesebb államot” követelnek a szociális munkában is. A német modellnek, úgy látszik, nem sok jövője van. Már most megjelentek és egyre szaporodnak a piacon az ún. „privátszolgáltatók”. Számukra is fontos a beteg, az elesett, a fogyatékos ember, ám a nekik jutatott szolgáltatást nem valami eszmei háttér inspirálja, hanem a vállalkozás kifizetődősége és a haszonszerzés. A legfőbb szempont tehát a profit – s a felebaráti szeretet, mint nem piacképes „áru”, egészen háttérbe szorul. Az állam nem kíván szociális felelősséget vállalni polgáraiért, következésképpen munkatársakra sincs szüksége. A polgárok az egészségüket vagy betegségüket intézzék el egymás között – értsd: profitra dolgozó magánvállalkozók segítségével! –, és ne várják el egy nem létező jóléti állam babusgatását.

Egy münsteri szociológus szerint Németországban az angolszász, liberálkapitalista és „szabadegyházi” modell terjed az eddigi modell kárára. Természetesen politikum is van a modellváltás mögött. Az eddigi szemlélet szerint az állami grémiumok szívesen támogatták az egyházi szeretetmunkát, s tudomásul vették, hogy a munka dandárját végző, intézményeit és személyzetét rendelkezésre bocsátó egyházak ezáltal politikai súlyt is nyertek. Az új rendszer ezt a kérdést oldaná meg a maga módján. Az egyházak csak ott tevékenykedjenek, ahol az állam nem tud – vagy nem is akar – aktív szereplő lenni. De hát nem emlékeztet-e ez kísértetiesen – csak más köntösbe öltöztetve – a diktatúra módszerére? Hát nem ezzel a megokolással volt szabad a „szocializmusban” is fogyatékosokkal, magatahetetlen idősekkel foglalkoznia az egyházaknak, hiszen azok csak terhet jelentettek a rendszernek?!

Tényleg ide készül visszaesni az EU? Azon az átlátszó címen, hogy minél kevesebb „az állam”, annál jobb. Hogy így átadja a terepet a haszonra specializálódott szervezeteknek, amelyek a haszon kergetése közben nemigen fognak beleszólni az állam dolgaiba. Előnyük még az is, hogy az egyházakat is teljesítményorientált versenyre kényszerítik, a „szabad verseny” szent eszméje értelmében. Ma még csak kevesen veszik észre, hogy ugyanez a politikum húzódik meg a most már hónapok óta zajló vita hátterében, hogy bekerüljön-e az Isten neve az EU alkotmányának bevezetőjébe? Nem a névről van csupán szó, hanem arról, hogy már az alkotmány se utaljon olyan eredőkre, amelyek megzavarhatják ezt a kíméletlen „szabad” versenyt.

Van azonban a kérdésnek egy másik vetülete is. Az egyházi szeretetmunkában – már csak óriási munkaerő-potenciáljánál fogva is – nem mindig sikerül ma már kizárólag keresztény motivációjú munkatársakat találni. A kérdést nem szabad félvállról venni. Az utóbbi időben jelentősen megnőtt azok száma, akik bíróság elé is szívesen visznek ügyeket, amelyeket az „egyház” szerintük a kárukra döntött el. Az pedig már régen szálka a szakszervezetek szemében, hogy hatalmukat nem tudják kiterjeszteni az egyházi intézményekben dolgozókra is. Egy ilyen modellváltás nekik is kapóra jönne.

Egyházainkat nem éri váratlanul ez a kihívás. De éppen ebben a helyzetben kell bebizonyosodnia annak, hogy az evangélium hirdetése és a szentségek kiszolgáltatása mellett tényleg, belsőleg is egyenlő értékűnek tartják-e a diakóniát? Krisztus szava az EU-ban sem veszítheti el érvényét: „… velem tettétek meg…”

Gémes István (Stuttgart)