e-világ

Legkisebb, tizenegy éves lányom asztalán tépett, színes újságpapír. A Popcorn magazin egyik lapja. A hiányos féloldalon egy tinis külsejű szőkeségről készült fotók, közöttük mértéktartó mennyiségű szöveg.

Első ránézésre az amerikai tinibálványra, Britney Spearsre gondolok, aztán elszégyellem magam. Hogyan is téveszthettem össze őket?! Bár az életkor és a testalkat kétségtelenül hasonló, a dizájn kissé más: elkent szempillafesték, edzőcipő, némely képeken terepszínű nadrág, kiegészítőnek pedig férfinyakkendő, szögekkel kivert bőr csuklóvédő és elszánt tekintet. Az egyik képen bősz arccal, a vívásból ismert kitörésre emlékeztető pózba lendülve, mindkét kezének ujjaival ama félreérthetetlen nemzetközi jelzést mutatván adja tudtul, amit a cikk maga is megfogalmaz: „Lázadó dalainak üzenete: »Hagyjatok meg olyannak, amilyen vagyok!«” Ő Avril. 1984-ben született. Abban az évben, amikor – már kissé túlkorosan, néhány vargabetű után – jómagam a teológiai tanulmányaimat kezdtem.

„Megtudjuk” még róla, hogy iskolás korában „különc, kívülálló” volt. A többiek kiközösítették, gúnyolták, ő maga pedig egy „vad gördeszkásokból” álló fiútársaságban érezte jól magát. Habár zenéjét nem ismerem, minden természeteskedő mesterkéltségével együtt imponáló számomra ez a jelenség: a feszes fiatalos test, a bájos arc, az impulzivitást sugárzó gesztusok és fintorok, az extravagánsnak szánt öltözködés, valamint a kamaszos imázs. Az idézett felirat azonban elgondolkoztat: „Lázadó dalainak üzenete: »Hagyjatok meg olyannak, amilyen vagyok!«” Mit jelent ez?

Már maga a „lázadás” kifejezés is magyarázatot igényel. Jelentheti a fennálló rend erőszakos megváltoztatására tett kísérletet, jelentheti a sorsunk elleni zúgolódást vagy a körülményekkel szembeni elégedetlenség hangos kifejezésre juttatását. Önmagában tehát nem rendelkezik semmilyen előjellel. Amenynyire elítélendő ugyanis, ha valaki tönkre akar tenni egy jól működő rendet, ugyanannyira erkölcsi kötelességünk viszont megváltoztatni a rosszat, igazságtalant, erőszakosat.

Szeretném elmondani, hogy miért nem szeretem a lázadás szót és a beleértett jelentéstartalmakat. Ennek illusztrálására igazán jó példának ígérkezik Avril. Az ő lázadásának tartalma – az újság szerint legalábbis – ez: „Hagyjatok meg olyannak, amilyen vagyok!” Ez azt jelenti, hogy valaki vagy valakik nem akarják Avrilt meghagyni olyannak, amilyen. De kicsoda? Elsőként a szülői autoritásra gondolhatunk, amelynek néha nyomasztó terhét kamaszként szinte mindenki megtapasztalhatta. Ez azonban egy szinte természetesnek mondható folyamat, amit gyerekek és szülők – ha többé-kevésbé egészségesek – egyaránt „kinőnek” előbb-utóbb. Gondot jelent az iskola is – elvárásaival, teljesítmény-központúságával. S végül gondot jelenthet maga a társadalom is a maga hallgatólagos közmegegyezésen alapuló szokásaival.

Egy olyan ideológiailag telített társadalmi miliőben, mint amilyenben magam is felnőttem, bizony hivatalosan még lázadás tárgyát képezte, hogy valakit „meghagyjanak olyannak, mint amilyen”. A cél ugyanis éppen az volt, hogy senki se olyan legyen, amilyen, hanem olyan, amilyennek az éppen fennálló társadalmi rend ideológiája szerint „valakik” látni szeretnék.

Valljuk be, van ennek azért egy kis vallási áthallása. Amikor azt prédikáljuk, hogy „Jézus Krisztus képére kell átformálódnunk”, akkor bizony ott a kísértés, hogy az evangéliumot egy primitív ideológiává züllesszük. Az utóbbi években a keresztény nyilatkozók közül sajnos kevesen hagyták ki, hogy a lélektanból ismert „önmegvalósítás” kifejezést ne használják fel ilyen ideológiai vagdalkozásra, mondván: „Nekünk nem önmagunkat kell megvalósítanunk, hanem önmagunkat feladnunk, hogy Jézus Krisztus akaratát cselekedjük!” Mindez nagyon igaz és nagyon szép.

Csakhogy a realitás sajnos az, hogy a különféle vallásos szubkultúrákban, gyülekezetekben ezt a „jézust” nem más, mint egy önjelölt vagy kontraszelekció által „kitermelődött”, karót nyelt pszichopata fogja megtestesíteni, akinek legfőbb gondja ugyanaz lesz, mint a szocialista embertípus megvalósítását célul tűző pártideológusoké: a hajviseleted, az öltözködésed, az étkezési szokásaid, a zenei ízlésed, a kedvenc olvasmányaid és a szabadidős tevékenységeid. És természetesen mindennel baja lesz. Hozzál sok ötöst! – mondja „jézus”. Vágasd le a hajad, hogy „normálisan” nézzél ki! – mondja „jézus”. Szeresd az unalmas dolgokat, és vesd meg azt, ami érdekes! – mondja „jézus”. Vegyél magadra kényelmetlen és nevetséges göncöket! – mondja „jézus”. Egyáltalán: csináld azt, amit szívből utálsz, és hagyj el mindent, amiben egy csepp örömed is van! – mondja „jézus”. Avril lendületes kézmozdulata jelenik meg lelki szemeim előtt.

Nem szeretem a „lázadás” kifejezést. Azt sugallja, hogy létezik egy kialakult, legitimitással bíró rend, amelynek jogában áll igényt formálni az akaratomra, személyiségemre, érzéseimre, gondolata- imra. Márpedig ez nem igaz. A világnak, a társadalomnak ugyanis minden emberi lény szabad alkotója és egyben alakítója. Senki nem formálhat jogot arra, hogy elvitassa tőlem vagy tőled, netán Avriltől, hogy ő pont olyan legyen, amilyen. Ezért amikor „olyan” vagy, amilyen, akkor nem lázadsz, hanem alapvető, megkérdőjelezhetetlen és elidegeníthetetlen – Istentől kapott – méltóságodban gyakorolod magad. Vagyis egyszerűen csak létezel. Avril, kérlek, ne lázadj!

Bartha István