Keresztény szemmel

Nemrégiben teológiai szigorlatra készülve, dogmatikatanulás közben rátaláltam egy kincsre. Nem kerestem, nem kutattam – egyszer csak ott volt előttem, mint Isten rég elfeledett, de nagyon értékes ajándéka. Ajándék, amely hiányzik az életünkből, s amely evangélikus tanításunknak, hitünknek és gyülekezeti életünknek is megújítója lehet.

„Vallod-e magadat bűnösnek?” – hangzik felénk a kérdés hétről hétre, s mi hol könnyen, hol nehezebben mondjuk rá a választ. De mit tennénk, ha itt megállna a lelkész, csendben behívna minket a sekrestyébe, s megkérdezné: mit jelent számodra mindez? Ki tudnánk mondani őszintén mindazt, ami nyomorítja életünket? Tudnánk bűnvallással beszélni szeretetlenségünkről, rendezetlen kapcsolatainkról? El mernénk mondani minden vétkünket – nem általánosságban beszélve bűnös önmagunkról, hanem konkrétan néven nevezve bűneinket?

Valljuk, hogy bűnösök vagyok, de félünk bűneikkel szembenézni. Rájuk borítjuk az „általánosság” fátylát, de talán soha nem tudjuk igazán feldolgozni azt a kínt, amit okoztak a lelkünkben.

Gyakran félünk szembenézni önmagukkal, de mindannyian vágyunk a feloldozásra. Megdöbbentően sokan beszélnek leplezetlenül és őszintén egy pszichiáterrel, s megdöbbentően sokan hallgatnak a rossz beidegződések miatt a keresztény testvér előtt. „Itt, a templomban nem lehetek bűnös, hiszen itt mindenki olyan jó és erős” – gondolják sokan, s büszke, de sérült lelkű emberek ülnek egymás mellett évtizedekig a padokban.

Amitől félünk, nem merjük néven nevezni. Kellemetlen eseményről beszélünk, vagy csak célzunk bizonyos dolgokra, mert félünk kimondani még a szavakat is. Így vagyunk a bűneinkkel is! Mégis oly sokan hordozzák, cipelik egy életen át vétkeiket. Hiányzik életükből egy személyes hang, amikor Isten csak egyes-egyedül nekik mondja: „Gyermekem, megbocsátottak a te bűneid. Menj el, és többé ne vétkezz!” Hiányzik egy testvér, aki előtt nem csupán „általában” vagyunk bűnösök, hanem sze- mélyesen és konkrétan. Hiányzik valaki, aki nem tesz mást, csak együtt sír velünk bűneink felett, és személyesen hirdeti nekünk a szerető Isten kegyelmét. Hiányzik valaki, aki leplezetlenül ismer minket, és mégis szeret!

Hangzik felénk minden úrvacsoravétel előtt a feloldozás, s ebben hatalmas erő és vigasztalás rejlik. De különbözőek vagyunk, így sokaknak szüksége van arra, hogy a lelkésznek az egész gyülekezet felé kinyúló áldó keze csak az ő vállukon legyen, s csak nekik szóljon az Isten bocsánata.

Ezért van szükség a felebarát előtti gyónásra is az úrvacsorán elhangzó közös bűnvallás mellett. Luther bár nem tartotta szentségnek a gyónást, mégis úgy vélte, hogy elengedhetetlenül fontos a keresztény ember életében. 1529-ben a Nagy káté második kiadása mellé egy kis írást készített „Rövid buzdítás a gyónásra” címmel. Ebben így írt: „Ha ezt részletesen fejtegetnénk, és megmutatnánk azt a nyomorúságot is, amely minket gyónásra indítana és ösztönözhetne, akkor nem kellene sokat unszolni vagy kényszeríteni, mindenkit a maga lelkiismerete hajtana… Ha tehát gyónásra buzdítok, akkor csak arra buzdítok mindenkit, hogy legyen keresztény.”

A magángyónás hozzátartozik az evangélikus egyház tiszta tanításához, mégis a felejtés homályába veszett. Agendánkban sem található egy olyan liturgia, amely ennek a nagyon mély alkalomnak a kereteit kialakítaná. A parókiákon nincs egy olyan nyugodt hely, ahol testvéri közösségben le lehetne ülni anélkül, hogy tízpercenként ne nyitna be valaki, vagy ne csörögne a telefon. Nincs meg bennünk a bátorság, hogy a kapcsolatainkat ezzel a fájdalmas, de egyben megnyugvást adó alkalommal is elmélyítsük.

Még egy kemény vizsgára készülésnek is vannak ajándékai: rá lehet csodálkozni az egyházunkból lassan teljesen kiveszett kincsekre, s ez így van jól. Kényszerpálya lenne minden olyan tanulás, ahol csak száraz dogmák lennének előttünk, s mindez nem válna minket megszólító üzenetté! De ugyanilyen fontos, hogy a megtalált üzenetből élet és gyakorlat is szülessen. Merjünk egymás számára Krisztus lenni, aki odatérdel a parázna nő mellé, aki együtt sír a vámszedővel, s aki a bűn szennyes árja közben is szeret!

Deák László