Keresztény szemmel

Frenkl Róbert

Némi habozás után „A kirekesztő falak eltávolítása” című munkacsoportot választottam a székesfehérvári országos evangélikus találkozón. A habozás a bőség zavarának szólt. A munkacsoportok többségében hozzám közel álló témát vitattak meg – mint később hallottam, többnyire szépszámú résztvevővel.

Végül a missziói szempont – de úgyis fogalmazhatnék: a feladat társadalmi jelentősége – érvényesült. A mai magyar társadalom súlyos gondja a kirekesztés, ennek sajátos bizonyítéka az, hogy a kormány nemrégiben esélyegyenlőségi minisztert nevezett ki. Tevékenysége, hatásköre egyrészt pozitív üzenetet hordoz a kormányzati törekvésekről, másrészt viszont mintegy annak az elismerése is, hogy e téren a társadalom csődbe jutott. Az állam lehetőségei korlátozottak, mégis szükségesek, jóllehet egy egészséges társadalom maga is képes a falak lebontására. Az egyház, a misszió számára természetes prioritás a mindenkihez szóló evangélium hirdetése és annak aprópénzre váltása a hétköznapokban.

Mégsem állíthatjuk, hogy az egyház jelentősen különbözne a társadalomtól, hogy nálunk kevesebb lenne az előítéletesség, illetve hogy ne találkoznánk a kereszténységet is hadba hívó ideológiákkal ennek igazolására.

Kerülném a túlzásokat, de kedvezőtlen tapasztalataim megerősítését láttam abban, hogy – amint az Evangélikus Élet múlt heti számában a találkozó egyik résztvevője is említette – alig néhányan választottuk ezt a munkacsoportot. Talán ez a magatartás, a probléma elhárítása, a tehertől való idegenkedés, tehát mintegy a passzív elutasítás tekinthető a legáltalánosabban jellemzőnek az egyházban – legyen szó fogyatékkal élőkről, a cigánykérdésről vagy az antiszemitizmus megnyilvánulásairól. De érzékeny kérdés – kerülve az általánosítást – számos úgynevezett keresztény családban is a nők és a gyermekek helyzete. Talán ezért sem tudunk igazán hatékonyan segíteni alapvető gondunkban, a népesedési helyzetben, amit többek között a házasságok és a születések számának csökkenése határoz meg. Az talán érthető, hogy az egyházakhoz kötődő társadalmi csoportokban inkább tovább él a férficentrikus, autokrata családmodell, ám ez nem jelenti azt, hogy ezt a helyzetet helyeseljük is. A házasság mint életforma kívánatos megújulását, a többgyermekes családideál terjedését csak egy értékorientált, áldozatvállaló, szeretetközpontú gondolkodás révén munkálhatjuk. A kiüresedett struktúra védelme önmagában kevés.

Abban is bíztam – lévén, hogy a Mevisz munkatársai, Szász Gizella és Szemerei Nóra vezették a beszélgetést –, hogy az evangélikus ifjúsági szövetség tevékenységéről is hallok majd. Nem csalódtam.

A fő témával kapcsolatban a mozgássérültekre koncentráltak, az őket kirekesztő falak eltávolítására összpontosítva. Ez megfelel a Mevisz identitásának, hiszen 1989 óta a legsikeresebb tevékenységüknek a fogyatékkal élők gondozása, a nyári Bárka-táborok szervezése tekinthető. Az első, ma már legendás tábort Kovács Imre vezette, azóta többszörösre emelkedett az eredeti tizenöt fős létszám. Cserélődtek, cserélődnek a segítők, nem mindig kielégítő a támogatás, de a maiak is elszántak a folytatásban. Ezt is jelzi az a felmérés, amelyet a budapesti templomok akadálymentesítéséről készítettek. Az eredményeket a Templomlépcsők című ízléses füzetben összegezték.

Az akadálymentesítés látszólag egyszerű, mégis alapvető kérdés. Konkrét jelentőségén túl üzenetértékű is, hiszen mint cseppben a tenger, ad hírt a kirekesztő falak helyzetéről.

Szép számmal adódtak pozitív példák, köztük evangélikus templomok is. A fővárosban hét templomunk kerekes székesek számára is könnyen megközelíthető, a felmérés szerint négy helyen – a Deák téren, Budahegyvidéken, Csillaghegy-Békásmegyeren és Pesthidegkúton – a templom mellett a hivatalba, a gyülekezeti terembe és a WC-re is bejuthatnak a mozgássérültek.

A több mint kétszáz templom, istentiszteleti hely vizsgálatakor 102 esetben kaptak választ arra a kérdésre, miért nem vállalkoztak a templom akadálymentesítésére: 59% szerint erre eddig nem volt igény, 24% szerint nincs rá anyagi forrás, 9% szerint műszakilag nem megoldható. Kisebb mértékben hivatkoztak az épület műemlék jellegére, arra, hogy csak egy lépcső van, ami nem akadály (?!), továbbá hogy a hívek felviszik a tolókocsit, illetve vannak fontosabb problémák…

A felmérés kapcsán 386 mozgássérültet is megkérdeztek. 41%-uk menne templomba, ha be tudna jutni – ez az adat tehát meglehetősen cáfolja azt a vélekedést, hogy nincs rá igény. A vizsgált minta 19%-ának van kapcsolata valamelyik gyülekezettel, 20%-a tud akadálymentesen templomba járni, és 12% jár rendszeresen templomba – pedig 62% részt vett hitoktatásban, 43% első áldozó volt, bérmált vagy konfirmált.

Az idei év a fogyatékosok európai éve. Ez jó alkalom arra, hogy az egyházban is jobban a középpontba kerüljenek a teendők. Úgy vélem, ezt is szolgálta a munkacsoport programba iktatása. De fontos a folytatás – azért is, mert lényeges, hogy egyházon belül eltávolítsuk a kirekesztő falakat, azonban nem elégedhetünk meg ezzel: vállalnunk kell a részvételt a társadalmi misszióban is.

Szóba került vázlatosan a Mevisz elmúlt tizenhárom éve is, az 1988. december 17-i megalakulás óta eltelt időszak. Bevallom, egyrészt borzongató volt, másrészt hálaadásra buzdított, amikor hallgattam a fiatal előadót, aki számára a „hőskor” már történelemnek számít. Borzongató, mert magam ott voltam annak idején a Deák téri templomban a szervezet indulásakor. Még személyesebb emlékem a megalakulást előkészítő balatonszárszói konferencián tartott fórum, amelynek Harmati Béla püspökkel voltunk a vendégei. A fiatalok tűz alá vettek, teszteltek minket, emlékezetes, izzó volt a légkör. Leginkább Csepregi András szavai maradtak meg bennem. A vita vége felé azt mondta: úgy szeretné elhinni válaszainkat, azt, hogy mindez igaz, lehetséges, de mégis nagyon nehezen fogadja el azt. Érthető volt, hogy nehéz az oldódás, talán mára kiegyenesedtek a kérdőjelek. Hallottuk, hogy az országos ifjúsági munka sok mindent felvállalt abból, amit eredetileg a Mevisz kezdeményezett. Jó dolog, hogy kiterjedtté vált a gyülekezeti gyermek- és ifjúsági munka, mégis a megbeszélés igazolta: szükség van az egyházi egyesületekre, a Meviszre is – többek között az újra való fogékonyság, a szervezeti kötöttségektől mentes nyitottság okán. No meg hosszú még az út, amíg sikerül a kirekesztő falak eltávolítása. Frenkl Róbert

Frenkl Róbert