Evangélikusok

Hallgatóné Hajnal Judit

Amikor először szembesültem a kéréssel, hogy szerény személyem és az informatika viszonyáról írjak az Evangélikus Élet hasábjain, különös gondolataim támadtak.

Féltékeny vagyok. Igen, sajnos féltékeny vagyok a GÉPRE, mely oly előkelő helyet tölt be családom férfi tagjainál. Soha nem elégedetlen vele senki, nem tudnak betelni vele, mindig új színekben látják, napról-napra megfiatalodik előttük, állandóan ébren tartja figyelmüket, a tőle kapott feladatot engedékenyen, készségesen végrehajtják, és a vele való kapcsolatot mégis szüntelenül keresik. Hát csoda, ha féltékeny vagyok?

Egyetemista nagyfiam a hétvégi hazaruccanásait bizony összeköti a „géppel” való találkozással is. Végre leülhet az Internet elé (az egyetemen mindig túlzsúfoltság van), megnézi a vizsgaeredményeit, vagy éppen bejelentkezik következő vizsgájára, anyagot gyűjt a tudományos diákköri dolgozataihoz, megválaszolja a barátaitól két hét alatt felgyülemlett leveleit, ő is ír pár újat, begépeli, megszerkeszti a legújabb házi dolgozatát, megnézi, hogy áll a bankszámlája, utalja az utalnivalókat, és ha öccse ki nem túrja a „gép” elől, lejátszik még egy-két focimeccset az angol ligában.

Igen, féltékeny vagyok. Mert ahogy megkapom nagyfiamat pár perc meghitt beszélgetésre, elveszítem a kisebbiket, aki szintén megválaszolja barátai leveleit, intézi nyári táborozásait, elküldi tanárának az aktuális informatika házi feladatot, gyakorol a gépírás órára, játszik egy-két menetet a Forma 1-ben, majd könyörgőre fogja a dolgot, hogy hadd nézze meg a Gyűrűk Ura című filmet 777-szer. És anya (én) még örüljön, hogy angol nyelven nézi a filmet („bizony anyukám ennek köszönhetem, hogy ilyen jó angolos vagyok”).

És ekkor lép közbe anya, és megálljt kiállt, miközben féltékeny. Ebben a percben hazaér a család ura. Tiszta a levegő, néhány kedves hitvesi szó után bekapcsolja a még meleg masinát, és kezdődik az egész elölről. Megválaszolja a leveleket, utalja az utalnivaló számlákat, esetleg rendezgeti a gépben levő családi fotóalbumot és ekkor… megjelenik a képernyőn a „Fekete özvegy”. (Aki nem ismerné az egyik legkedveltebb kártyajáték) Csoda, ha féltékeny vagyok?

Már körülbelül este 10 óra felé jár, amikor halkan, szerényen megszólal anya (én). Fiúk, még három levelet kellene írnom Németországba, egyet Erdélybe, egyet Indiába, egy dolgozatot szerkesztenem a következő matematika órára, és megnéznem a 8. osztályosok új honlapját, még tegnap megígértem nekik. Azután fel kellene mennem az OM honlapjára is, tudnom kell, hogy mi a legújabb információ a kétszintű érettségiről. Egyébként nem találtam ma meg egy munkaügyi jogszabályt, szóval a Törvénytárat sem ártana megnéznem. Ja igen, és megígértem egy kedves kollégának, hogy az Európa térképről kinyomtatok egy útvonaltervezetet, persze ezt ti is megcsinálhatnátok helyettem.

És ekkor mindenki visszavonulót fúj. Anya a gép elé ül, levelet ír, szerkeszt, de a fiúk közben rajtra készen állnak, mert nem tudják, mikor sikít anya segítségért, mert megint megnyomott egy olyan gombot, amit nem szabadott volna. De elnézik, mert anya nő, és ugyebár a lányok ehhez nem értenek annyira, mint a teremtés koronái.

Igen, féltékeny vagyok! Csoda, ha önkéntelenül is olyan gombot nyomok meg, amit nem kellett volna? Nemrégiben rájöttem, mi „ügyetlenségem” fő oka. Tudat alatt érem így el azt, hogy velem foglalkozzanak. Na jó, velem és a masinájukkal. Mert ha anya segítségért kiált, rögtön odajön valaki, leül mellé, türelmesen magyaráz, mert azért anyát így is szeretik. Megvárja, míg sikerül ezt a szöveget ide beilleszteni, a másikat törölni, a képet beszkennelni, a szöveget tömöríteni, a könyvtárat rendezni. Végül egy szeretetteljes bátorító simogatás után anyát egyedül hagyják a feladatával.

És anya büszke. Büszke a családjára, a három férfira, akik mindent tudnak. Nem nyomnak rossz gombot, pedig gépelés közben nem is pillantanak a billentyűkre, nem is idegeskednek, mindenre van ötletük, és még az angol ligában vagy a Forma 1-ben is az ő csapatuk a nyertes. De azért mellesleg, anya hétvégi „gépmentes” családi programjaira mindig vevők.

Hát így látom én ezt a „gépet” – ellenfelem és cinkostársam egyidejűleg.

judit.hallgato@freemail.hu