Keresztény szemmel

„Ebben a sorozatban az ártatlanság száll szembe a gonosszal” – hirdeti a műsorelőzetes. Családom kedvenc sorozata a Hallmarkon délutánonként a "Dowling atya nyomoz". Amikor bokros teendőim engedik, magam is bele-belenézek. Olykor még le is telepedek valamelyik véletlenül üresen maradt ülőhelyre. Kétségtelen, hogy ez a film "meg van csinálva". Tele van humorral, fordulatos, izgalmas; ugyanakkor könnyed és szórakoztató.

Mindezt azért tartottam szükségesnek elmondani bevezetőként, mivel nemrégiben kedves barátaim burkoltan sznobnak neveztek, miután bevallottam, hogy nem vagyok rendszeres nézője a „Barátok közt”-nek. Márpedig ez nem valami magamra erőltetett szerep, hogy ezáltal intellektuálisnak, egyszersmind lelkinek is mutassam magam. Vannak ugyanis műsorok, amelyeket egyszerűen unalmasnak vagy idegesítőnek tartok. Ennyi az egész.

Az elbűvölően bájos arcú és csinos Stephanie nővér és a kissé Walter Matthau-ra emlékeztetően sármos öregúr, Frank atya történetei viszont a valóságtól olyannyira elrugaszkodottak és mesterkéltek, hogy az embernek eszébe sem jut a mindennapi életbe átültetni ezeket, netán tanulságot keresni bennük. Ez pedig – szerény laikus megítélésem szerint – a könnyed szórakoztatás művészetéhez tartozik. Az embernek van épp elég gondja-baja a mindennapokban. A magam részéről nem igénylem, hogy még a kikapcsolódásnak szánt műsorokban is ezekkel traktáljanak.

Miközben tehát magam is élvezem a bugyuta történet filmes gegekkel és szellemes beszólásokkal teletűzdelt bemutatását, mégis gondolkodóba ejt, vajon miért van az, hogy egy pap és egy apáca figurája semmi másért nem válhat népszerűvé a tévénéző közönség számára, mint hogy zavaros bűnügyek felderítésébe ártják magukat? Csakúgy, mint a mulatságos bajuszú Poirrot, vagy a még régebbről ismert Sherlock Holmes. Becsületes hivatásuk önmagában nem eléggé érdekes? Vagy legalábbis nem érdemes arra, hogy sorozatot írjanak róla?

Talán nem tévedek nagyot, amikor azt feltételezem, hogy a film készítőit pont az motiválta, hogy legyen végre valami újszerű a krimik világában. Olyan, ami nem megszokott. Egy korosodó pap csontgallérral, és egy ártatlan szépségű apáca kettőse! Ez igen! De hogy lesz ebből sorozat? Csakis úgy, hogy akaratukon kívül bűnügyekbe keverednek. Vagyis a lehető legszokványosabb dramaturgiával. Így azonban „adunk” az egyháznak is valamit: szimpatikussá tesszük szolgáit a templomba ugyan sosem járó, ámde a tévét lelkesen bámuló nagyközönség előtt. Az ár pedig egészen alacsony: néha füllenteniük kell a „jó ügy érdekében”, elváltoztatott hangon telefonálni, figyelmet elterelni, majd a szélhámos ikertestvér segítségével álruhában besurranni a maffiózó irodájába és kikutatni a titkos dokumentumokat, néha letagadtatni magunkat a házvezetőnővel, és ha kell, repülőt vezetni pilóta vizsga nélkül.

Ennyi az egész, és kész a fogyasztható produkció. A pap aranyos, az apáca elbűvölő, és senkinek eszébe sem jut, hogy köztük bármi más is lehet azon kívül, hogy hajnalonta közösen zsolozsmáznak, napközben együtt étkeznek, végzik a lelkipásztori feladataikat és az adminisztrációt, mellesleg pedig éjt nappallá téve nyomoznak különféle titokzatos gyilkosságok után.

Mondom, nem is lenne nekem ezzel az egésszel semmi bajom. Hiszen említettem már, hogy tetszik a sorozat. Csak valahogy elgondolkodtat, miért nem jelent elég kihívást egy filmes stábnak, hogy olyan sorozatot készítsenek papokról, apácákról, vagy akár lutheránus lelkészekről, amelyek semmi mást nem mutatnak be, csupán azt, amit valóban tesznek naponta? Az egyház nem érdekes? Nincs benne semmi izgalmas? Egy pap csak attól érdekes, ha nyomoz? Sajnos, lehet. Van azonban némi vigasz abban, ha nyomorúságunkból is megpróbálunk erényt kovácsolni.

Mert képzeljük csak el Derricket táskás szemeivel, amint Luther-kabátot ölt, és a sekrestyében lehajtott fejjel várja, míg püspöke elmondja a szolgálat előtti áldást kérő fohászt! Vagy lelki szemeink előtt jelenjék meg Columbo, amint kopott ballonját reverendára váltva épp odalép egy haldokló mellé. Nézzük együtt, hogy Kojak fényes koponyáját villantja egy sátoros tömegrendezvényen, miközben minden második mondatához a mellette álló fekete muzsikus hozzáfűzi: „Ámen, igen, Uram!” Maigret felügyelő pedig a falon meggyújtott gyufájával nem a pipáját izzítja be, hanem az oltáron álló gyertyákat lobbantja lángra, majd siet magára ölteni liturgikus színű köntösét, hogy még harangszóra az oltár elé térdelhessen. Felzúg az orgona, és a nép kezdi a szentségimádást.

Ami működik az egyik irányba, az úgy tűnik, visszafelé nem megy. Egy pap nyomozhat, de egy nyomozó sohasem fog prédikálni. Vagy lehet, hogy mégis? Csakhogy attól kezdve már a kutyát sem érdekel a története. Mert a bűnügyek érdekesek, de a prédikációk vajmi kevéssé. Ezek után nem csoda, ha sokan azt gondolják, hogy a mennyország nagyon unalmas lehet. Biztos, hogy nekünk is muszáj ebben a hitükben megerősíteni az embereket?

Bartha István