Keresztény szemmel
Bűnök
Erzsi úgy vágta be az ajtót, hogy csak úgy csattant. A szíve minden indulata benne volt ebben a mozdulatban. Keserűség és düh, harag, feszítő gyűlölet. A kezében lévő konyharuhát egy szék karfájára csapta és rakosgatni kezdte az asztalról a reggeli maradékait.
– Még a tányérját sem képes a mosogatóba tenni maga után, én pakolok el mindent utána. A zsíros késétől csupa folt a terítő, a kávét is lecsöpögtette. Nem érdemelne ez, csak zsírpapírt, olyan rendetlenül eszik, hogy az bődületes. A gyerek különb nála. – Szinte fuldokolt haragjában. – És állandóan csak a hús, meg a hús, folyton azt akar zabálni, persze abba nem gondol bele, hogy mit spórolok én itt azért, hogy kitartson a háztartási pénz hónap végéig. Soha egy köszönöm, soha egy elismerő szó. Rabszolgasors ez, csak asszonynak ne menne a lány soha! Micsoda keserves egy élet! Egész nap gürizik az ember, mossa a koszos gatyákat, meg persze takarít utána, mert a retkes cipőjét, azt nem képes levenni. Múltkor is úgy captatott végig a házon a sáros tappancsaival, mint egy nagy bamba medve, pedig láthatta, hogy a szőnyeget porolja a felesége. Tudhatta, hogy takarított, de ő nem. Ő aztán le nem hajolna, hogy kifűzze azt a nyavalyás bakancsot, mielőtt bemegy. Aztán meg ha rászól az ember, hát csak azt motyogja: bocsánat, nem figyeltem. Mintha ezzel bármi is el volna intézve. A kölyök meg csüng rajta. Úgy csimpaszkodik rá, amikor hazajön, mint valami kis majom. Puszilgatja, ölelgeti. Mert az apa az birkózik vele, azt mindenkinek elmondja. Bezzeg azt észre sem veszi, ki tesz reggelente tiszta ruhát neki, ki rakja el utána a szanaszét hagyott holmiját. Olyan lesz ez is, mint az apja: rendetlen, lusta. Minden férfi az!
Az ablak alatt mentő suhan el. Ijesztő vijjogásától összerándul a gyomra egy pillanatra. A szobába siet, de az ablakból már semmit nem lát. Viszont megbotlik valamiben. – Tessék, itt a zoknija is mind a kettőnek. Ide kell tenni az ágy végéhez a szennyest, ott a helye. Mert annyira messze van a ruhatartó, hogy addig meg is gebednének tán a cipekedésbe. Ha el nem viszi helyettük, hát egész halom büdös fehérnemű heverne itt napokig, senkit nem zavarna. Ilyenek ezek. – Dühösen dobálta a szennyestartó ládába a felnyalábolt holmit. Szívében egyre nőtt, mélyült a keserűség. – Tessék, ez is! Csupa lucsok a fürdőszoba. Mert szétcsöpögtetni a vizet, azt igen, az megy, de feltörölni?! Hát arra már egyik se képes. A kád sarkán is van egy tócsa, abban ázik a szappan. Persze az övé. Sose tanulják meg, melyiket kinek készítette oda. Elhasználják ezt, ő meg mosakodhat azzal a lehetetlen-illatúval. Aztán ha rájuk szól az ember, csak motyognak egy bocsánatot, vagy elintézik egy puszival, meg egy ne zsörtölődj már-ral. Hát, hogy ne zsörtölődne, amikor ennyire semmibe veszik. Mennyit küszködik az ember a családjával! El se hinné, aki egyedül van. Na meg itt az ágy is. Ha ő meg nem ágyaz, hát porosodhatna a világ végéig szanaszét minden. Mint a disznóólban! –
Rángatja, rázogatja a rendetlenül hagyott takarókat, párnákat. Hirtelen felberreg a csengő. Gyorsan letakarja az ágyterítővel a rendbetett halmocskát, és az ajtóhoz siet. Biztos a postás. De nem. Sovány kis szeplős fiú áll az ajtóban. Ő is ott dolgozik, ahol a férje. Zavartan néznek egymásra. Hát mit akarhat? Kérdőn int neki a szemével. De az csak áll zavartan, a cipőjét bámulja, kezei levett sapkáját gyűrögetik idegesen. – No, mi az? Kit keresel? – veszíti el a türelmét. Meddig álljon még itt ezzel a suhanccal?! Van neki éppen elég dolga. A fiú összerezzen, aztán elbőgi magát. Meg-megcsukló kamaszhangon fuldokolva csak nehezen lehet kiérteni a szófoszlányokból az üzenetet. – A főnök küldött, hogy megmondjam… A János bácsit… Baleset érte… Rádőlt a telepen a …gép…. és… meghalt… Hiába jött a mentő… Már nem tudtak…késő volt… csak letakarták… Mert már vége volt… Én… nagyon sajnálom… Kezét csókolom…. – Hátat fordít és elrohan. Futás közben is látszik, hogy rázza a vállait a zokogás. Hosszasan, értetlenül néz utána. Valahogy fel sem fogja, amit hallott, csak bámul maga elé bambán.
Lassan becsukja az ajtót, és bemegy a konyhába. Az asztal melletti székre ül le, oda, ahol kolbászfoltos az asztalterítő. A szavak értelmét keresgeti magában. Mélán és zsibbadtan. Meghalt? Hogy János elment volna? Az ő Jánosa? Aztán a lelkébe hasít a felismerés: – Induláskor meg sem csókoltam reggel.
Fájdalmasan összerándul. János arcát látja, ahogy szomorúan áll előtte, és várja a szokásos búcsú-pusziját. És önmagát, ahogyan elfordítja a fejét konok keménységgel. A halk sóhajt hallja, aztán a nyíló ajtó nyikorgását. – Meg sem csókoltam. – szúrja szíven a felismerés. És nem tud elképzelni ebben a pillanatban ennél nagyobb bűnt ezen a világon.
Füller Tímea