A vasárnap igéje

Vízkereszt ünnepe utáni 2. vasárnap

Három alapvető üzenetet hordoz ez a legkevesebb háromezer éves igeszakasz. Minden további mondanivalója valamilyen módon e három gondolat valamelyikéhez csatlakozik.

Az első üzenet az élő Isten primátusáról szól. A teljes Biblia arról tesz bizonyságot, hogy nemcsak a számunkra belátható teret és az általunk megfogható időt, hanem a számunkra beláthatatlan és általunk megfoghatatlan tereket, időket is alapvető módon határozza meg és uralja az, hogy az Isten az első mindenben!

A vasárnapra kijelölt igénk ezt a gondolatot két kijelentésben húzza alá. Az egyik kijelentés az, hogy Istennek köze van a kezdethez, a másik pedig az, hogy Neki lesz a legtöbb köze a véghez is! Az első gondolat a teremtés hajnalához vezet el bennünket. A második viszont azt húzza alá, hogy akkor is, ha néha úgy tűnik, mintha Isten kivonult volna a világból, és a világ a saját törvényei szerint, a saját útján haladna, valójában ez nem így van! Mert a végén azok hite igazolódik be, akik azt vallják, és aszerint élnek, hogy Neki mindenhez köze van.

A második alapvető üzenet egy titokzatos, bölcsességnek nevezett valaminek (vagy valakinek) a szerepéről szóló beszéd. Ezzel a témával a teljes Biblia foglalkozik, sőt szabad úgy fogalmazni, hogy a Biblia utolsó lapjáig menően küszködik vele. Ez a küzdelem és ennek az eredménye egyszerre zárt és nyitott. Zárt annyiban, hogy a Jézus Krisztusban hívők ezt a titokzatos, bölcsességnek nevezett dolgot Valakinek látják, éspedig a betlehemi gyermekben megtestesült Názáreti Jézusnak, akit Poncius Pilátus alatt megfeszítettek, és aki harmadnapon feltámadt, és aki a belé vetett hit révén a bűnök bocsánatát, megigazulást és új életet képes adni az övéinek. Nyitott pedig annyiban, hogy Izrael népe és a nem keresztény világ még nem mondta ki a maga végső véleményét erről a bölcsről és az általa képviselt bölcsességről.

Kijelölt igénk ezt a témát is egy kettős utalással veti fel. Az első utalásban arról nyilatkozik, hogy ez a bizonyos bölcsesség egyszerre partnere és eszköze Istennek; a másodikban viszont arra buzdítja az embert, hogy úgy alakítsa az életét, hogy Istennek ezen partnerére és eszközére koncentrálva határozza meg mindenkihez és mindenhez való viszonyát. Nem belemagyarázás, hanem hívő bizonyosság, amikor a kereszténység megvallja azt a hitét, hogy a betlehemi gyermekből, a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztusból az idők végén a világ Bírája lesz.

A harmadik alapvető üzenet ugyancsak fellelhető az egész Szentírásban. Ezt az üzenetet úgy hívják, hogy az emberre való irányítottság. Azért hangzanak ezek a kijelentések is, hogy a legfőbb teremtmény, az ember meghallja azokat, és aszerint éljen! Ezek a kijelentések véget vetnek ugyan annak az illúziónak, hogy a Biblia antropocentrikus (emberközpontú) mű lenne, ezzel egyidejűleg azonban kinyitják az égi kapukat, hogy az ember a föld minden lakójára és az egész teremtett világra tekintve valóságos képet kapjon magáról, élő és élettelen világáról, a saját feladatairól és eljövendő sorsáról.

Vasárnapi igénk ezt a személyességet, ezt az emberre való irányultságot szintén egy kettős üzenetben teszi kézzelfoghatóvá. Egyfelől azt húzza alá, hogy vannak meghatározott élethelyzetek, másfelől viszont azt mondja ki, hogy a reagálásunk mikéntjével arról teszünk tanúbizonyságot, hogy megértettük-e Istent és Jézus Krisztust. Rendkívül radikális a megfogalmazás, hiszen szorosan összekapcsolja Istent és az ő Fiát velünk, minden emberrel és a teremtett világgal. Ennek az összekapcsolásnak az eredményeként az derül ki, hogy az Istennel és Jézussal való törődés vagy nem törődés ugyanazon a szinten áll, mint az emberrel való törődés vagy nem törődés, és ugyanazt is eredményezi. Tehát az, hogy törődöm vagy nem törődöm Istennel és az ő Krisztusával, valamint a földi megnyilvánulásaim ugyanazon a szinten állnak. Azaz ha elmegyek a rászoruló ember mellett, ha rágalmazom a gyanútlanul mellettem élőt, ha ok nélkül pörölök, ha irigylem a gonoszok szerencséjét, és az ő útjaikat követem, ha beülök a csúfolódók székébe, akkor arról is tanúbizonyságot teszek, hogy nem törődöm az éggel és annak lakóival.

Radikális figyelmeztetés és vigasztaló reménység kapcsolódik itt össze ezekben a kijelentésekben. Vagy Isten és Jézus Krisztus utálata, vagy a velük való közösség! Vagy Isten és Jézus Krisztus átka, vagy az ő áldásuk! Vagy az, hogy ők csúfolnak ki és meg bennünket, vagy az, hogy tőlük nyerünk napi és egykor végső kegyelmet! Vagy gyalázatunk naponkénti növekedése és egykor végleges prolongálódása, vagy pedig a kereszthordozó élet után az ő dicsőségükből való részesedés.

Böröcz Enikő